A város jelképe egy hegy, melynek oldalában igazi szocreál épület áll. Valójában tákolmány, egykori iskola, később óvoda, de állítólag valamikor még drogtanyaként is működött. Eldugott hely, ráfoghatnám, a kutya se jár arra, de nem igaz, az erdő felől az élet hangjait hozza a szél. A házat is megleli, aki keresi, mert megtelt, tizenegy család, harmincnyolc, otthonát vesztett ember lakja átmenetileg. A megalázott, összevert anyának olykor nincs más választása, mint oltalomért, melegért és szeretetért bemenekülni egy otthonba. És mikor a sebek hegednek, kísérletezni a lehetetlennel: újrakezdeni. Talpra állni.
A megnyugvás helye
A miskolci családok átmeneti otthona évekig kiemelt szerepet töltött be, módszertani központja volt az összes – százhúsz – ilyen intézménynek, ami az országban működik. Ma is számos tevékenységével segíti a hasonló otthonokat, szakmai koordinációs szerepet tölt be. Lakói között vannak környékbeli, de távoli falvak, városok szülői, gyermekei is. Nagy szükség van odaadó, megoldásokat igénylő munkájára, mert ahol ennyien élnek és ennyifélék, ott sok a feladat. A három blokk valamennyi szobáját lakják, egy szoba, egy család elv alapján. A mosdó, a zuhany, a mosóhelyiség, a konyha, a hűtő blokkonként közös, viszont nem közösek, bár hasonlóak az idevezető utak. A szavak elsőre üresen csengenek – verés, válság, vágy, remény, hitel. Szavak, melyeket a rettegő asszonyok és gyerekek töltenek meg tartalommal.
“Van fogalma, mit jelent félelemben élni? Három gyerekkel menekülni a semmibe? Van fogalma, mi minden történt, ha a tizenkét éves lányom újra bepisil?” Ostorként csapó kérdések, utána mély, maró csend. Két szobával odébb szép arcú harmincas, ölében ötévesforma srác szunyókál. Az anya simogatja a kicsi fejet, könnye göndör szőke hajat öntöz. Azt mondja, jó itt nekik, jó nagyon, mert végre a két nagy járhat iskolába, s mert béke van. A szobák hasonlóak: heverő, emeletes vagy kiságy, néhány szekrény, íróasztal, polc. Az, hogy tisztaság van, itt követelmény, hiszen a húsz-huszonöt négyzetméter – a család tere – róluk mesél.
Á.-ék négy hónapja élnek Miskolcon. A madárcsontú asszony harminchat csupán, de ötvennek tűnik. A Tisza partján éltek, és mert itt volt hely, most itt húzzák meg magukat, ide nem tud utánuk jönni a férj. “Innen engem nem csal vissza! Tavaly visszacsalt, ígért fűt-fát, de újra kimutatta a foga fehérjét. Esküszöm, nem hiszek neki, a gyereket nem fojtogathatja többé részegen. Ez átmeneti megoldás, de tudom, jobb lesz, hála a segélyszervezetnek.” Az asszonyok azt mondják, néhány hét után rendbe jön test és lélek egyaránt, megszűnik a remegés, tisztul az agy, vége az álmatlanságnak, a fölriadásoknak, eltűnnek a kék és lila foltok, a véraláfutás, ettől átmelegszik a lélek. Az otthon egy másik lakója, É., Istenben hívő cigánynak nevezi magát. Hiszi, a földi segítség mellett jön az égi is. Azt mondja, a várakozás ideje van, és ő tud várni. “Én teszek azért, hogy kikecmeregjek, nem, inkább kitörjek a nyomorból! Takarítani járok, és folyamatosan munkát keresek. Az anyám is ezt tette, egyedül nevelt föl hármunkat. Mikor rákos lett, rám maradt, éveken át ápoltam becsülettel. Maradt utána egy rozoga parasztház, amiből kivert a férjem. Hát ezért vagyok itt.”
É. a konyháig kísér, mutatja a rendet, a tisztaságot, a hűtőre ragasztott takarítási listára teszi a kezét, közben mindössze egy szót mond: “Igyekszünk!”
Óhatatlan a súrlódás
Az anyaotthonok, a családok átmeneti otthonai zsúfoltak, pedig azt gondolhatnánk, hogy az országban lévő százhúsz intézmény nem kevés. Ezeket civil szervezetek, egyházak és önkormányzatok működtetik. Az Ökumenikus Segélyszervezetnek összesen öt van, melyből az egyik ház védett, oda ugyanis azok kerülnek, akiknek bujkálniuk kell. Rácsok Balázs, a szervezet szociális és fejlesztési igazgatója azt meséli, rengeteg a rászoruló. Testi bántalmazás, lelki terror, lakhatási, szociális és életvezetési problémák miatt kerülnek ide az anyák, a nők, a gyerekek, kétszülős családok is. A Budapesten székelő országos segélyközponthoz havonta kétezer kérés jut el, ami átlagos, és mindenki kap választ vagy segítséget.
Míg Orosz Bernadett és Rácsok Balázs a Segélyszervezet céljairól beszél, a lakók főznek, takarítanak, babát etetnek. Tökfőzelék és májkrémfasírt lesz az egyik családnál, a másik rakott kelt készít, a harmadik paprikás krumplit. Többen kifőznek valami száraztésztát, és azt teszik rá, amit parányi raktárszekrényükben éppen találnak. És mindig találnak valamit, mert az ökumenikusok célja: ételt adni az éhezőknek, no és persze otthont az otthontalanoknak és esélyt az esélyteleneknek. Gyönyörű gondolat, amihez persze pénz kell, és bár kapnak állami normatívát, nem tudnának létezni a sok támogató partner – segítő vállalat és civil – nélkül. A munkánkhoz bátorság, hitelesség, szakmáját értő csapat kell, mondja Bernadett, aki egy éve vezeti a rászorulókat segítő intézményt. Ha vita, konfliktus adódik, esetleg eltűnik valami a lakók szerint, nagy öregeket meghazudtoló profizmussal tesz pontot az ügy végére. Fiatal kora ellenére tekintélye van, talán mert elődjétől megtanulta, kell a három lépés távolság, néha előfordul, hogy visszaélnek a bizalommal, a jószívűséggel, ezért is szükséges a jó emberismeret.
Indulunk a “faházba”, ahol az internetről lesz előadás, közben hallani, sír egy gyerek, civakodik két anya. A kiskamaszok néha összekapnak, csattan egy pofon, vagy meglendül egy láb, ez bárhol előfordul. A gond mindig abból adódik, hogy az anyák ilyenkor kölyküket védő tigrissé változnak, és ők is összevesznek. A súrlódás nagyon ritka, de néha van, magyarázza Orosz Bernadett, aztán a világháló veszélyeiről szóló előadás köt le valamennyiünket. Rácsok Balázs külföldi példákat sorol, képeket és statisztikákat mutat a zaklatásról, a képek föltételének veszélyeiről beszél, az anyák pedig csodálkoznak. Egyik hangosan megjegyzi: “Sose hittem, mennyi baj lehet a gépezésből!”
Majd megyünk tovább
A délután csendes. Az otthonba megérkeznek az iskolából a nagyobbak, többen még az idegent is megkérdezik: mikor lesz a kuponbeváltás? Ez nagy eseménye minden hónapnak, hiszen aki jár a foglalkozásokra – korrepetálásra, számítógépes tanfolyamra, álláskereső délutánra, konfliktuskezelésre, esetleg pszichológushoz –, az egy-két kupont kap cserébe, amit szorgosan gyűjtenek, és “luxuscikkekre” válthatnak be. A kuponrendszert tanító szándékkal dolgozták ki, hogy rávezessék a lakókat, meg kell dolgozni a javakért. A luxus ez esetben habfürdőt, dezodort, hátizsákot, ceruzát, kisebbeknél babát, csokit jelent. A sorban állás fontos, nem keveredhetnek a kuponért kapott kincsek, nem lehet vita. Míg gazdára lelnek az apró tárgyak, figyelem a gyerekeket. Van, aki kér, van, aki megköszöni, és akad, aki csak elveszi, és már szalad is tovább. Azon kapom magam – miután beszéltem sok anyával –, hogy kérdéseket fogalmazok magamban. Azt érzem, aki sok összevert, elűzött asszonnyal találkozik, talán megérti, miről mesél a tágra nyitott, miről a hunyorgó szem, és mit árul el az, aki soha nem néz a másik szemébe. És azt remélem, olvasok arcról, pillarezegtetésből, értem a félszavakat, a mondatok közti szüneteket, aztán jön a meglepetés. N. negyvenhat éves, két nagy, de még kiskorú gyerekkel, és a közelmúltban húsz helyen laktak. N. soha nem dolgozott, de ez cseppet sem zavarja, nincs célja, nem akar kitörni, álmai, tervei minek is volnának.
Meghúzzuk magunkat
“Meghúzzuk magunkat, maradunk valameddig, aztán ha menni kell, majd a családgondozónk keres másik helyet. Az utcára ennyi év után nem fognak kitenni. Nekünk jó így, nem hiányzik semmi, ami az élethez kell, azt megkapjuk. Adnak ruhát, ennivalót.” Ezt mondja, és ő a kisebbség, mert a legtöbb átmeneti otthonba került anya nem így gondolkodik. Ilyen esetben a segélyszervezet igyekszik a családot kimozdítani a semmittevésből, célt fogalmaznak meg, és együttműködést kérnek annak megvalósításához. Így a család jobb élethelyzetbe kerülhet, és lelkileg is megerősödhet. Ez Orosz Bernadett szerint igazi szakmai kihívás. Akinek senki felmenője, rokona nincs, az is otthonra, melegségre vágyik és arra, elmehessen innen minél előbb. P. is menne a kisfiával, ha lenne hova, varrna, ha kellenének a varrónők, kapálna, kertészkedne, de nincs, aki segítse. “Van anyám, de még sincs. Egy csongrádi faluban lakik, de nem akar látni. És én sem őt. Iszik. Felnőttként tudtam meg, ki az apám, de már nem él, és az sem, akit annak hittem. A testvérem halott, barátaim nincsenek, csak a kisfiam van. Albérletből albérletbe mentem, de amikor bezárt a varroda, és munka nélkül maradtam, kidobtak. De talpra fogok állni, tudom, erős vagyok.”
Besorolás, stigma és a cél
A lakók sokfélék. Van, aki meg tudta tartani munkahelyét, csak a lakása, háza lett oda. Van, aki eljár dolgozni, más munkát keres, tanul, aki jobb életet akar, szó szerint tépi magát a plusz bevételért, és érezni a változtatás szándékát. És lássuk be, akad, aki a megoldást a körötte lévőkre hagyja, belesüpped az ellátórendszer adta “jóba”, fásult, depressziós, már menekülni sem próbál. Rácsok Balázs szerint – aki korábban intézményvezető volt Miskolcon, tehát gyakorlatból tudja – a gondozás első lépése az érzések kezelése, ezután jön a reális lehetőségek, megoldások fölkínálása. Az összes átmeneti otthonban megfelelő számú főállású munkatárs és több külsős szakember – pszichológus, jogász, orvos, felzárkóztató pedagógus – dolgozik, szigorú szakmai protokoll szerint, és huszonnégy órában ügyel valaki a rendre, biztonságra, mert hozzájuk bármikor bekopoghatnak. A szociális és fejlesztési igazgató szerint a gyermekjóléti szolgálatok, családsegítők, zömében az önkormányzatok is képben vannak, tudják, kit kell hívni, ki fogadhat be utcán lévő anyát, gyereket.
– Az első napok nehezek. Nehezek, annak ellenére, hogy itt mindent megkapnak. Jönnek verve, megkínzottan, éhesen, erdőből, sátorból vagy a megszűnt albérletből. Itt ehetnek, mosakodhatnak, kialhatják magukat, ha szükséges, orvost, pszichológust hívunk, és várunk, mégis nagyon nehéz nekik. A sokk után megnyugszanak, megismerjük őket, és fölmérjük a helyzetüket. Az, hogy a kilábalásról beszéljünk, későbbi lépés. Mindig a lakó mondja meg, mi a terve, mit mikorra akar elérni, a mi dolgunk a segítés, terelgetés. Jó gyakorlat, hogy fölírjuk az ígéreteit, vállalásait, így érzi a személyes felelősséget, tudja, neki is van tennivalója – magyarázza Orosz Bernadett.
Estére elcsendesedik az otthon, akár a családban élők otthonai. A kapuban csendesen megbeszéljük, kinek milyen segítség jönne jól, és kicsit méltatlankodom bizonyos történetek fölött. Végül a szakemberek meggyőznek, senkiről nem szabad semmit gondolni, de még feltételezni sem, és nem lehet felelősségről beszélni, ítéletet mondani, amíg nem tudjuk, mi van mögötte, honnan jött, mi mindent élt át a gyerekeivel.
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
