“Habár nem minden motiválatlan gyerek él figyelemhiány zavarral, minden figyelemhiány zavarral élő gyerek motiválatlan. Motivációjuk hiánya nemcsak az életkoruknak megfelelő feladatok és tevékenységek kapcsán válik nyilvánvalóvá, hanem olyan programok és tervek kapcsán is, amelyek kezdetben még felkeltették érdeklődésüket és lelkesedésüket. Nagyon sok figyelemhiány zavarral élő felnőttre is jellemző a belülről vezérelt célok hiánya.
Nem meglepő, hogy a figyelemhiány zavarral élő gyerekek szüleinek egyik leggyakrabban feltett kérdése így hangzik: “hogyan tudnám motiválni?” A válasz pedig az, … hogy nem tudja. Pontosabban, fenyegetéssel vagy azonnali jutalom kilátásba helyezésével az ember pillanatnyi eredményeket ki tud csikarni, ám ennek az az ára, hogy a gyerek hosszú távon képtelen lesz saját magát motiválni.
Hosszabb távon termékenyebb cél, ha annak a motivációnak a fejlődését támogatjuk, amelyik a gyerek saját természetéből fakad. Ez a valódi motiváció a személy saját hajlamaiból táplálkozik, nem pedig a számára fontos személyek elvárásaiból és értékeiből. Világok választják el egymástól azt, hogy hízelgéssel és nyomásgyakorlással akarjuk vele elfogadtatni a saját akaratunkat, vagy pedig saját természetes és önmagából táplálkozó motivációjának fejlődését mozdítjuk elő.
Az első esetben a gyerek a cselekvés elszenvedője. A második esetben a gyerekben magában zajlanak a folyamatok, amelyekben aktívan részt vesz. Amikor kívülről próbáljuk motiválni őt, kételkedünk a gyerekben és a természetben egyaránt. Ez távolról sem a gyerek korlátaira utal, hanem a szülő szorongására. Sajnos igaz, hogy miközben képtelenek vagyunk a gyerekeinkbe valódi motivációt csepegtetni, saját szorongásainkat igen eredményesen ültetjük át beléjük.”
Szétszórt elmék
Dr. Máté Gábor Szétszórt elmék című könyvéből idéztem. A könyv alcíme: A figyelemhiány zavar új gyógymódja. A Kanadában, Torontóban 2000-ben megjelent nagy hírű könyvet most a Libri Kiadó adta ki magyarul. A szerző az előszóban elmondja, hogy önmagán tapasztalta meg, milyen nagy kihívás “olyan aggyal élni, amely mindenre túlzóan reagál, képtelen megpihenni, és fontos pillanatokban nehezen tud koncentrálni”. A szerzőnek három gyermeke van, akik szintén érintettek a figyelemhiány zavar és a hiperaktivitás tünetei által. Így hát magán és családján vizsgálta ennek a “népbetegségnek” az eredetét és a gyógyítás lehetőségeit.
Mint a könyv hátlapján olvashatjuk, “teljesen új szemlélettel közelíti meg a témát, és új módszereket kínál, hogy segítsen azoknak a gyerekeknek és felnőtteknek, akiknek nap mint nap meg kell küzdeniük a figyelemhiány zavar okozta gondokkal”. Fontos és tanulságos olvasmány volna mindenkinek, aki akár személyében, akár hozzátartozói, tanítványai, páciensei által érintett. A szerző Budapesten született, és 1957-ben vándorolt ki családjával Kanadába, ahol kezdetben családorvosként dolgozott, majd a Vancouveri Kórház orvosi koordinátora volt.
Az idézett gondolatokat némileg folytatva: szerzőnk azt állítja, hogy még ha netán sikerül is elérnünk, hogy figyelemzavaros gyerekeink a mi elvárásainkat magukévá tegyék, akkor sem fogják érezni soha azt az örömöt és kielégülést, amelyet csak a saját szabad akarat követése adhatna meg nekik, és talán sohasem ismerik majd meg, hogy mi is az, ami számukra igazán fontos lenne. Így örökre megmarad bennük az inkompetencia érzése, a csökkent önbecsülés. Még az is lehet, hogy mások szemében rendkívül sikeres lesz az ilyen gyerek, miközben önmagával szemben megmarad benne a kíméletlen, kínzó kritika.
A valódi motiváció ugyanis nem azt jelenti, hogy valamit megteszek, mert valaki ezt várja tőlem, hanem azt, hogy mások véleményétől függetlenül cselekszem, és ez kielégülést jelent számomra. (“Egészen addig, amíg másnak szándékosan kárt vagy sérülést nem okozok, tisztelni fogom a saját preferenciáimat és hajlamaimat, még akkor is, ha ezzel másoknak csalódást okozok.”)
A figyelemhiány zavarral élő gyereknek a belső motiváció követéséhez a szülővel való biztonságos kötődési kapcsolatra van szüksége. Ez az elfogadás iránti tudatos szükséglet rendkívül erős lehet a gyerekben, és ha nem elégül ki, akkor próbálkozhat azzal, hogy átviszi szüleiről a kortársaira. Kialakulhat az a helyzet, hogy a szülei felől érkező nyomást elhárítani igyekszik, miközben kortársai elfogadásáért küzd. És: autonómia, önállóság, függetlenség kell a sikeres megküzdéshez. A gyerek autonómiájának támogatása pedig azt jelenti, hogy “képesek vagyunk belehelyezkedni a nézőpontjába, és abból kiindulni”.
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
