Nem az a baj, hogy a nők nem elég jók, sőt. Csakhogy a nőkről alkotott sztereotípiák – kedvesség, kellem, szelídség – a kutatások alapján bizonyíthatóan gátat vethetnek a nők munkahelyi érvényesülésének, és mint köztudott, egy férfival azonos képzettségű és teljesítményű nő csupán kollégája fizetésének a háromnegyedét keresi. Már az egyetem elvégzése után a nők túlnyomó többsége alacsonyabb társadalmi elismertségű állásokhoz jut, mint a velük együtt végzett férfiak. Az: a nemi sztereotípiák, a betonba rögzült, társadalmilag elfogadott vélekedés a nők szerepéről, és vélhetően az is, hogy a nők maguk is elfogadják (kénytelenek elfogadni?) a rájuk nézve hátrányos megkülönböztetést.
Két neves amerikai újságírónő, Katty Kay és Claire Shipman Confidence Code (Önbizalomkód) cím könyvében azt állítja, ezt a bizonyos kódot kell a nőknek megfejteniük ahhoz, hogy elég erősek legyenek és áttörjék az üvegplafont, legyűrjék az akadályokat, amelyek hátravetik őket az élet minden területén. Szerintük az egyenlőtlenség mélyebb oka a nők önbizalomhiánya. A szerzők nem foglalkoznak az intézményi korlátokkal, már a bevezetőben hangsúlyozzák, hogy kétségtelenül érzékelhető napi szinten szexizmus, de a nők önmagukba vetett hite az, ami igazán hiányzik.
Egyik felvetésük az, hogy míg a férfiak túlbecsülik képességeiket, addig a nők alábecsülik. Azt már 1984-ben kimutatta két pszichológus, Irene Frieze és Barbara Hanusa, hogy a férfiak feladathelyzetben sikerre számítanak, ezért ha bekövetkezik, akkor a sikert saját képességeiknek tulajdonítják. A kudarcot – mint nem várt eredményt – különböző, rajtuk kívül álló okoknak tudják be. Ezzel szemben a nők, mivel alacsonyabb az elvárásuk, a sikert észlelik váratlan eredményként, és ezért nem saját rátermettségüknek tulajdonítják. A kudarcot viszont – mivel összhangban van elvárásaikkal – képességeik hiányának tulajdonítják. Az “imposztorszindróma” is a nőket sújtja leginkább: ez azt jelenti, hogy a sikeres nők attól tartanak, valójában nem is tehetségesek és rátermettek, hanem csak sikerült “becsapniuk” az embereket. Sikereiket nem a tehetségüknek, szorgalmuknak, kitartásuknak tudják be, hanem a szerencsének. De ha így van, miért érezzük ezt?
Különös, mert az egyenlőségért kampányoló nők esetében nem tűnik úgy, hogy hiányozna az önbizalom. Noha éppen az Egyesült Államokban történt meg, hogy az iowai állami legfelső bíróság megállapította, hogy egy nőt jogosan rúgnak ki azért, mert a főnöke ellenállhatatlanul vonzónak találta, New Yorkban a fizetés nélküli gyakornok nem perelhet szexuális zaklatás miatt, és a republikánusok szerint a nők maguk “a rosszabbul fizetett állásokat szeretik”. Lássuk be: ez a szemlélet semmilyen alapot nem ad arra, hogy a nők magabiztosnak, értékesnek érezzék magukat.
Mire képes egy egyenes derék?
Arra bátorítani a nőket, hogy legyen több önbizalmuk, nem rossz ötlet, de arra nincs bizonyíték, hogy ha jobban bíznak magukban, az jelentősen javítana a helyzetükön. A magabiztos, önálló, határozott, felelősségteljes, munkájukban sikeres nőket gyakran törtetőnek, karrieristának titulálják, és kevésbé szeretetreméltónak találják (egyébként a “szeretetreméltóság” a társadalomkutatók szótárában egy felülről, magasabb státusú embertől jövő atyáskodó, lekezelő érzelmet jelent, szóval annyira ne akarjuk ezt). A felmérések szerint a nők még mindig szívesebben dolgoznak férfi főnöknek, mint nőnek.
Furcsa az a magyarázat, hogy a nők magukban keressék egy külső körülmény okát. Attól, hogy azt mondják a szerzők a nőknek, hogy meditáljanak, legyenek hálásak, járjanak egyenesen, aludják ki magukat – ezek a gyors és hatásos tippek a kezdéshez –, lehet, hogy jobban érzik magukat a bőrükben, de a világ ettől nem lesz jobb hely a számukra. Vagy csak én vagyok negatív és önbizalom-hiányos… Bár ahogy a Jessica Valenti, a könyv egyik amerikai kritikusa megjegyzi: ha egy nő nem érzi magát bizonytalannak, akkor nem ezen a földön él.
Tőled függ! De miért is?
A könyv optimizmusa annyiban érthető, hogy nem akarja a nőket áldozatnak tekinteni. A nők okosabbak, erősebbek, eltökéltebbek, rátermettebbek annál, mintsem hogy megadják magukat egy őket elsöpörni akaró, ésszerűtlen erőnek. “Nem panaszkodni kell, hanem cselekedni.” A gond ezzel az érveléssel az, hogy már megint a nőkre pakol minden felelősséget.
A nemi egyenlőtlenségeket önbizalomkúrával ellensúlyozni olyan, mintha az utasok napozóágyakat rendezgettek volna a Titanicon, miután nekiütközött a jéghegynek. Van mivel foglalkozni, de a hajó attól még süllyed.
| Nőnek lenni fogyatékosság?
A nőkről alkotott kép – kedvesek, törődők, empatikusak – alkalmatlanná teszi őket a vezető pozíciókra. Feltűnő az egyezés az olyan hátrányos helyzetű csoportokkal szembeni sztereotípiákkal, mint a testi fogyatékosoké: a vakok a rájuk vonatkozó sztereotípiák szerint szociálisan szenzitívek, barátságosak, kifinomult lelkületűek, ámde tehetetlenek, és mások jóindulatától függenek. Mihelyst a női munkavállalók nem fogadják el a számukra kiosztott helyet a társadalomban, és elutasítják a rendszert igazoló ideológiát, az addig kedvező kép egy csapásra negatívvá alakul át. |
