Hogyan ölhetsz csokis keksszel?

Sosem hittem volna, hogy társaságban nem egy idétlen, oda nem illő megjegyzéssel vagy bugyimba akadt szoknyával fogom magam égetni, hanem egy egész egyszerű gratulációval. Tegnap este a vacsoraasztalnál friss házas ismerősömnek gratuláltam a frigyhez, aki hetykén visszavágott: “Mit kell azon gratulálni, hogy két ember egy vadidegen előtt azt mondja, hogy igen, és aláírnak egy papírt?”
Ha így van, nem tudom, miért kellett négy évig nyomasztani azt a szerencsétlen pasit, hogy amíg nincs esküvő, addig nem lesz se gyerek, se közös lakás. Nekem meg aztán édes mindegy, ki mit, hol és miért ír alá, csak gondoltam, ez illik. Fejben tartom, hogy ezen az alapon ne gratuláljak az újszülött gyermekükhöz sem, mert az, hogy két el nem szarusodó nyálkahártya ritmikus súrlódásából és két ivarsejt szerencsés találkozásából utód születik – nos, hát ilyet az egerek is tudnak.

Szeretem a nyílt, őszinte beszédet, de azért erre mégsem vagyok felkészülve. Mert mi lenne, ha a temetésen, miután részvétet nyilvánítottunk, azt mondaná nekünk a gyászoló hozzátartozó: “Ó, te már csak tudod, mennyire fáj nekem. Nem a te anyád volt.”

Így lettem tömeggyilkos

Komolyan nem tudom, mihez tartsam magam. A múltkor összejövetel volt nálunk, és a társaságot csokis keksszel kínáltam. Amikor az egyik vendég felé nyújtottam, azt mondta: “Nem kérek. A cukor öl.” Vajon felmentenek a bíróságon, ha azt hittem, ez csak keksz? Szétnéztem az asztalon: az iráni és észak-koreai atomfegyver-arzenál ehhez képest semmi. Már látom, ahogy a modern hadseregekben vaníliás karikával dobálják egymást a katonák.

Nem lehet azt mondani, hogy “nem, köszönöm?”. Igaz, hogy amikor hússal kínálnak, én is ennyit mondok, de nem úszom meg. Ha megtudják egy asztaltársaságban, hogy nem eszem húst, bizonyos emberek úgy érzik, hogy mindenképp meg kell győzniük engem ennek hiábavalóságáról. Nyilván azt várják, hogy érveik hatására rögvest félretolom a zöldbabot, és számban csülökkel töltöm életem hátralévő részét. A legutóbb is azt a kérdést szegezték nekem, hogy ha nem eszem húst, hogyan akarom megoldani a világ élelmezési problémáit. Fogalmam sincs, Jézusom, én csak a saját élelmezési problémáimat akarom megoldani. Hús nélkül. És úgy faggatnak, mintha a vegetarianizmus olyan egzotikus lenne! Ezután jön a szokásos “de hát őket ezért tenyésztik” szólam, és ha már nagyon elegem van és meg is látszik rajtam, akkor elkezdik ecsetelni, hogy milyen finom a kismalac meg a kisbárány. Szerintem meg a kisborsó cuki, de nem mondom, mert nekem sincs közöm ahhoz, hogy nekik mi van a tányérjukon.

Szóval nem tudom, hová a lett a régimódi tartózkodás és udvarias társalgás. Ó, arról már régen lemondtam, hogy ne faggassanak akár kvázi ismeretlenek is arról, mikor megyek már végre férjhez, és ugye nem negyvenévesen akarok gyereket szülni? Mit remél, hogy elmesélem neki elmúlt harmincnégy év viszontagságos párkapcsolatait és nehéz döntéseit? Arról nem is beszélve, hogy miközben a vasárnapi ebédet rágjuk, miért kell azt hallgatnom, hogy ki hogyan áll a babaprojekttel, és hogyan próbálkozik? Bocsánat, én vizuális típus vagyok.

Az udvariasság nem az őszinteségről szól. Sokszor fényévnyire van az igazságtól, hogy valóban mit gondolunk. Hányszor mondjuk, hogy “köszönöm, jól vagyok”, amikor a fáradtságtól, betegségtől, szomorúságtól leszakad a vesénk is. Na és? Nem erre találták ki. Az udvariasságnak és az őszinteségnek is megvan a helye, ideje. Ha majd szeretném a magánügyeimet olyanokkal megosztani, akikre amúgy nem tartozik, majd szólok. Addig pedig: nem, köszönöm.