A nevelésem egyik kudarca, hogy a gyerekeim tíz előtt nem alszanak el (a két és fél éves sem), mindegy, hogy napközben otthon gyurmáztunk, vagy a Duna-parton bicikliztünk. Ennek egyenes következménye, hogy gyakran csak éjszaka közepére tudom befejezni azokat a munkahelyi feladatokat, amiket napközben szerettem volna, csak nem tudtam. Vagy ami sürgősen kell másnap reggelre. Eleinte fűnek-fának panaszkodtam emiatt, aztán rájöttem, hogy ez nem fair. Mert hát ki is kényszerített engem arra, hogy gyerekeket szüljek? Vagy arra, hogy olyan munkát válasszak, ami tőlem is (és a családomtól is) sok rugalmasságot igényel? Amikor ezt végiggondoltam, meglepő dolog történt: megkönnyebbültem. Nem veszekedtem többé a lányokkal, hogy aludjanak már el, vagy legalább legyenek csendben, mert késő van, és mert “anyának dolgoznia kell”. Elfogadtam, hogy ők ilyenek, én pedig szeretem a munkám, az éjszakai meló tehát marad.
A saját példám kapcsán ugyanakkor végiggondoltam, hogyan is állunk ezzel a kérdéssel mi, kisgyermekes nők. Mennyi kedvezményt várunk el a főnökünktől, kollégáinktól? Például most, hogy itt vannak a nyári szabadságolások, és mi nehezebb helyzetben vagyunk az óvodai, iskolai bezárások miatt. A törvények által gyerekenként garantált évi plusz két nappal nem sokra megyünk. Ha nyár, akkor tehát még több rugalmasság? De melyik főnök ilyen jó fej? És mi a helyzet a kollégák hozzáállásával? Vajon mindenkinek evidens, hogy nekünk több “jár”? Vagy nem jár több csak azért, mert családunk lett?
A kérdés az Amerikai Szociológiai Társaságot is foglalkoztatta, kutatói szerint mindez egyre nagyobb feszültséget jelent a munkahelyeken. Pedig a dolgozók többsége beismeri, hogy gyerekeket nevelni munka mellett gyakorlatilag két állást jelent. (Más kérdés, hogy valakinek gyerek nélkül is több állása van.) Tabunak viszont ugyanakkora tabu beszélni erről, mint rég, hiszen jól nevelt ember nem szidja a családosokat, hanem segít és túlórázik, befejezi az esetleg rá hagyott feladatokat, vagy máskor megy szabadságra, mint eredetileg tervezte. Mert a családnál nincs nagyobb érték, ugyebár. De vajon nem joggal kapják fel a fejüket erre a szingli és a gyermektelen kolléganők? Mondván, miért kellene nekik túlórázniuk, vagy a nyári szabadságoknál is a családos kolléganők érdekeit szem előtt tartani?
Rugalmas munkaidővel segíteni a családos munkavállalókat még talán nem veri ki másokban a biztosítékot. Különösen ha az érintett otthonról is kiváló munkát végez, és ha ezzel nem befolyásolja senkinek a munkavégzését. Vagy ez mégsem ilyen egyszerű?
“Az is szúrja a szemüket, hogy félórával később megyek be”
Egy volt kolléganőm jelenleg egy budapesti kutatóintézetben dolgozik. A munkahelyére egy óra alatt ér be reggel, a főnökétől ezért annyi engedményt kért, hogy fél 8 helyett hadd járjon 8-ra, cserébe 4 óra helyett fél 5-kor indul haza délutánonként. Ő ugyanis egyedül neveli tízéves kislányát, akit így is 7-kor kell kitennie az iskola előtt. A délutánt viszont könnyebben meg tudja oldani, beszervezve a többi családtagot. Reakciók? “Ne tudd meg, mennyire csúnyán néznek rám a többiek, holott senkinek az életét nem befolyásolja ez a minimális rugalmasság. Szó szerint irigyek. Csak tudnám, hogy mire, hiszen ugyanannyit, vagy még többet dolgozom! Volt, aki arra hivatkozva, hogy én ezt megtehetem, munkaidőben jár kozmetikushoz. A kettő szerintem nagyon nem ugyanaz.”
Egyenlőség
Megkértem a gyermektelen és a nagycsaládos ismerőseimet, hogy mondják el tapasztalataikat. Szerintük két típus van. Az egyiknek fontos, hogy ugyanannyit vállaljon; bent töltött idő, kora reggeli értekezletek, késő esti megbeszélések, satöbbi. Persze ha beteg a gyerek, otthon marad (ha nem is addig a pontig, amikor már nem tüsszent egyet sem), és elmegy a fontos eseményekre is: anyák napja, karácsonyi ünnepség. Ő nem kér a pozitív diszkriminációból, megelégszik a törvényben előírt plusz szabadnapokkal.
Több járna?
A másik típus ennek az ellentéte. Az anyaságot az első helyre teszi (ez persze még nem baj), de elvárja, hogy ezt mindenki más megértse, tolerálja, és akár napi szinten alkalmazkodjon az ő családi életéhez. Akkor is, ha meg tudná oldani, hogy több időt töltsön bent, csak épp nem akarja a gyereket a nagymamára bízni, vagy nyáron óvodába adni, egyáltalán bármi mást kitalálni. Szeretne minél több időt a gyerekeivel tölteni – és meg is teszi ezt.
Amikor én ezzel a típussal találkozom, többfajta érzés kavarog bennem. Egyrészt, bevallom, némi irigység, amiért nekik talán nem annyira kérdés az a bizonyos “jaj, mi a helyes egyensúly?” dilemma, ami engem nap mint nap felőröl. De vajon nem mi, kisgyermekes anyukák vállaltuk, hogy gyökeresen megváltoztatjuk az életünket? És ha igen, megtehetjük-e kollégáinkkal, hogy erre hivatkozva lépten-nyomon engedményeket kérünk, vagy csak élünk a főnökünk engedményeivel?
Szerintem létezik egy harmadik típus is: ő szeretné megoldani, hogy ugyanannyi időt töltsön bent, mint a többi kolléganője, de nem tudja. És itt egy kicsit megborul az a sokat hangoztatott felvetés, hogy “ő vállalta, miért én szívjak helyette?”. Mert lehet ugyan, hogy ő vállalta, de mondjuk akkor volt még férje, akitől azóta elvált, vagy ami még gyakoribb, hogy a nagyszülők mégsem tudnak annyit segíteni, mint amiről szó volt, és egész egyszerűen nincs napi szinten segítség a családban. Ők az esetek nagy részében élnek a kedvezményekkel (ha vannak), de nem tolják maguk előtt az anyaságot, mint valami szentséget, helyette szétmarja őket a bűntudat.
Ez utóbbit állítólag egyik nő sem tudja kikerülni. Az, aki sok időt tölt a munkahelyén, rossz anyának, az, aki keveset, az rossz munkaerőnek érzi magát. Erre vajon mi a megoldás?
Főnökök
Akinek nem kell gyomorgörccsel bekopogtatnia a főnökéhez, ha telefonálnak a bölcsiből, hogy lázas a kicsi, az tudja, hogy ez mekkora kincs. Mily meglepő, ezeknek a főnököknek (legyenek akár férfiak, akár nők) általában van gyerekük. És mellette még egy fontos tulajdonságuk: bíznak az alkalmazottban, hogy most ugyan elmegy, de este biztosan elvégzi a munkát. Ennyi engedmény talán elég, és ha a munkavállaló ilyesmit tapasztal, bizonyosan nem él vissza vele, bármit is mondjanak gyermektelen kollégái.
