Minden szülő életében vannak olyan pillanatok, amiket később nagyon szégyell. Mert, mondjuk, ott hagyta a gyereket a pelenkázóasztalon egy pillanatra, mert elfogyott a pelenka. Vagy másfelé nézett az áruházban, és utána nem találta az elkóborolt csemetét. Vagy megengedte neki, hogy felmásszon a magasabbik csúszdára, ahová már nem ér el anya keze, és ott a gyerek hirtelen elveszítette az egyensúlyát.
Igen, mindenki őriz a fejében ilyen pillanatokat. Az esetek kilencvenkilenc százalékában aztán nem történik semmi baj. A gyerek nem gurul le a pelenkázóasztalról, kiderül, hogy bebújt az ásványvizes rekeszek mögé, és ott volt végig, és persze simán elkapja a kapaszkodót, aztán lecsúszik azon a csúszdán minden gond nélkül.
Csak öt perc
Az én anyaságom legmélyebb pillanata akkor jött el, amikor egy hideg, esős téli napon otthon voltam két beteg, pici gyerekkel. Akik meleg tejet akartak inni. Ám a tej elfogyott. Apa munkahelyen, nagymamák elérhetetlenül messze, és a szomszéd se volt otthon. Ott álltam a dilemmával. Vagy leszaladok a sarki boltba, ami tíz lépésnyire van a kapunktól, vagy estig hallgatom a nyávogást, hol a meleg tej.
Hát bekapcsoltam egy Dóra mesét, odaültettem a két picurt, és megmagyaráztam nekik. Anya most leszalad tejét, és öt perc múlva itt lesz. Addig itt maradtok, nem másztok le a díványról, és nézitek a mesét (amit amúgy órákon át képesek bambulni). Én meg futólépésben elindultam a boltba, felkaptam egy zacskós tejet, és vettem volna elő a táskámból a pénztárcát… ám az nem volt sehol. Egy állati nagy lyuk volt a táska alján és se pénztárca, se lakáskulcs.
A szívem is megállt egy pillanatra. Lakáskulcs??? Hát én ezzel zártam be a két gyerekemet a lakásba két perce. Enélkül hogyan megyek vissza? A mobil nem volt nálam, de ha lett volna, az is biztos kiesik. És ha tudnék is telefonálni, apa munkahelye legalább egy óra. Addig nem maradhatnak egyedül a gyerekeim a lakásban! Sírni tudtam volna a tehetetlenségtől, szinte maga alá temetett a felelősség súlya, mert éreztem: megszegtem az alapvető szabályt, és most jogosan büntet a sors. Soha nem lett volna szabad egyedül hagynom a gyerekeimet, akkor sem, ha lázasak, ha betegek, ha esik az eső. Ihattak volna teát. Vagy vizet. Vagy akármit. De otthagyni? Mit gondoltam én?
Szerencsére az első eladó, akit megkérdeztem, tudta, hogy mit keresek, és azonnal visszaadta a kiesett kulcsot és pénztárcát. Remegő kézzel fizettem, és rohantam haza. A gyerekek természetesen ott ültek a tévé előtt. Bár nekem óráknak tűnt: valójában öt perc sem volt az egész kaland, én mégis estig remegtem a gondolattól, mi minden történhetett volna.
Egy ismerősöm ugyanígy hagyta magára a két gyerekét. Ő lisztért ugrott át a boltba, mert hiányzott még pár gramm a palacsintához. Mire visszaért, lángokban állt a lakása. A tévé ugyanis felrobbant. Műszaki hiba, senki nem tehetett róla. Ám számára, aki arra ért haza, hogy füst ömlik a lakásából és úgy kellett kimentenie a kislányát, azóta is ez a megtestesült rémálom. Magát hibáztatja.
Én megúsztam, ő nem, illetve épphogy. Felelőtlenebb anya lenne? Rosszabb ember? Megérdemelte, ami történt vele?
Kell egy hibás?
Amikor tragédia történik egy gyerekkel, szinte mindenki a szülők felelősségén csámcsog. Nyilván jogos a felvetés, mert a szerencsétlenségek nagy része megelőzhető lenne. Ilyenkor jó érzés arra gondolni, hogy velünk ez nem eshetne meg, hiszen mi odafigyelünk, mi megfogjuk a kezét, soha nem hagyjuk egyedül, és le nem vennénk a szemünket róla.
Aztán persze mégis. Mert emberek vagyunk, és mert nincs olyan, aki 24 órán át folyamatosan tud felügyelni egy gyerekre. Időnként muszáj elengednünk a kezüket és másfelé is pillantanunk. És ha nem tesszük, a gyerek akkor sincsen biztonságban. Az én gyerekeim mindig akkor estek az asztal sarkába vagy zuhantak le a mászókáról, amikor ott voltam mellettük, és figyeltem rájuk. Mert az élet nem igazságos.
Nem csak hanyag anyák gyerekeivel történik tragédia, és ha jó és felelősségteljes szülők vagyunk, akik mindent helyesen csinálnak, az sem jelenti azt, hogy elkerül minket a baleset. Persze figyelni kell. Nagyon. Mert a gyerekek törékeny csodák, akikre millió veszély les a nagyvilágban. Amiből szerencsére százat és ezret is gond nélkül vészelnek át – ám soha nem tudhatjuk, mikor jön el az a pillanat, ami után visszavonhatatlanul megváltozik mindenki élete, és soha, semmi nem lesz többé olyan, mint azelőtt. Azt kívánom, ne történjen meg senkivel – még ha felnőnek is, és már végképp nem lehetünk ott velük minden harcukban.
