“Minek egy ilyen szép nőnek bizonyítvány meg jó hang, nem igaz?” – hangzott el az X-Faktor legutóbbi adásában Szikora Róbert szájából. Úgy látszik, egy hét sem telik el szexista megjegyzések nélkül. Írhatnám, hogy “mint ahogy azt már megszokhattuk”, de nem teszem, mert egyáltalán nem szeretném megszokni, és gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.
Vajon mikor jön el az a világ, amikor végre kínos lesz a férfiaknak egy nő vonzó külsejéről azonnal arra gondolni, hogy ez bőven elég a boldoguláshoz? Mert őszintén szólva kezd már ez a műsor nekünk egy kicsit unalmas lenni. De Szikora Róbertnek még csak-csak megbocsátunk; igyekszünk feltételezni a jót, hogy ezt csak (rossz) viccnek szánta, és hogy a szíve mélyén egyetért azzal az evidenciával, mely szerint igen, a szép nők is ambicionálják a tehetségük kiteljesedését, ahogy azt mindenki más is ambicionálhatja (jé).
De nem ez az egyetlen nőket érintő unintelligens és szexista vélemény a múlt hétről. Figyelemre méltó tanácsokat kaptunk Ákostól a La Femme női magazin oldalán. Röviden ez az üzenet: “Találjatok vissza a hagyományhoz!” Nos, a mi üzenetünk erre az, hogy örülnénk, ha végre mi dönthetnénk el ezt az egész ‘kinek mi a szerepe’ kérdést. Aktuálisan, ki-ki a saját értékrendje, önismerete, boldogságreceptje szerint. Vagy ez túl idealisztikus lenne így, 2014 vége felé?
Fotó: akos.hu
A »Nő« számára talán annyit mondhatok: szeressen nő lenni, találjon vissza a hagyományhoz, mert az őrzi egyedül, hogy mi az üdvözítő az ember számára.
Pontosítsunk: a te számodra, mert az én férjem számára például más az üdvözítő, és ismerek jó néhány férfit és nőt, aki egy harmadik véleménnyel ért egyet, a sor pedig még sokáig lenne folytatható. Aminek egyébként nevet is adhatunk, például szabadság vagy sokszínűség.
A tanítás következő, rendkívül “találó” mondata így hangzik:
A hagyományos női szerepeken túl vannak talán pillanatnyi sikerek, de még több a boldogtalanság, a kudarc és a magány.
Szomorú, hogy bárki meg meri engedni magának az általánosítás luxusát egy ilyen fontos kérdésben. Hogy ki meri mondani: mi tesz boldoggá úgy általában MINDEN nőt (és így kvázi minden férfit is). Van, akinek a hagyományos női szerep az útja, van, akinek az, hogy ugyanolyan karriert fut be, mint a férje, másoknak pedig az, hogy eltáncolják a Hattyúk tavát és aztán az egész életüket a tanítványokkal töltik. Milyen alapon kételkedhetnénk bármelyikük választásában? Pontosabban abban, hogy őket az pont ugyanolyan boldoggá teszi, mint más nőket az anyaság? (Egyébként ma már egyre többen nem szeretnének választani a kettő között – miért is kéne?!)
A rövid eszmefuttatás végén Ákos kifejti véleményét a feminizmusról is:
Minden »izmus« vége az, hogy önmaga paródiájába fordul, és erőszakoskodni kezd, ilyen a feminizmus is. Aki teheti, óvakodjon tőle.
Ezek szerint jobb lenne olyan világban élni, ahol a nők nem szavazhatnak, nem tanulhatnak, nem dolgozhatnak, nem nevelhetnek egyedül gyereket, ahol nem bűncselekmény a szexuális erőszak? Vagy abban nincs vita, hogy ezek tagadhatatlanul fontos vívmányok, de az, hogy mindenben szeretnénk egyenlő jogokat, így például szeretnénk (bűntudat nélkül) ugyanannyit dolgozni, mint a partnerünk, és azonos módon keresni, már túlzásnak számít? Amolyan családellenes és önmagunk boldogságával szembemenő, fölösleges kardoskodásnak?
Mennyire messze van ez Emma Watson HeforShe kampányától, te jó ég… ami arról szól, ugye, hogy a nők jogai mindannyiunk ügyét jelentik, Ákos kedvéért ide írjuk: a férfiakét is.
Minket mindenesetre reménnyel tölt el, hogy más országok mintha nem ebbe az irányba haladnának. Emma Watson kampánya és Twitter-követőinek 14,7 milliós száma legalábbis erre utal. Előbb-utóbb talán nemcsak a mozgalom szele ér ide, hanem a változásoké is. Egyszer majd itthon is többen belátják, hogy a problémát a legkevésbé sem a feminizmus mozgalma, vagy célkitűzései jelentik, hanem az, hogy minderről még mindig úgy beszélünk, mint a “nők jogairól”, miközben az egész egyszerűen csak emberi jogi kérdés.
