Volt egyszer egy érdekes kísérlet: betettek egy nagy csapat bolhát egy dobozba. Sokan voltak, nem érezték jól magukat a tömegben, bezárva, és ki akartak ugrani a dobozból. Azonban a doboz tetejére üveglapot tettek. A bolhák idővel megtanulták, hogy felesleges ugrálni, nem fognak tudni kijutni. Feladták, hogy próbálkozzanak, még akkor is, amikor az üveglapot eltávolították. Ezt a jelenséget nevezik a pszichológiában tanult tehetetlenségnek. Kísérleteztek még kutyákkal is, ezek áramütést kaptak, ha egy hangot hallottak. Megpróbáltak elfutni, de nem tudtak. Egy idő után akkor is beletörődve várták a hang után az áramütést, amikor már semmi nem akadályozta a menekülésüket.
Ez jutott az eszembe arról, hogy még kevesebben vettek részt a mostani választáson, mint az előzőn.
Nincs kire szavazni
“Egyik sem jobb a másiknál, minden politikus lop, csal, hazudik.” “Tönkreteszik az országot, az egyiket szégyelljük, a másikat nem lehet komolyan venni.” “A kisebbik rosszat választjuk.” Ismerős?
Társadalomkutatók véleménye szerint a politikai rendszer ugyan változott, de a gondolkodásmódunk nem. A korábbi évtizedekben megélt kölcsönös bizalmatlanság és a szolidaritás hiánya megmaradt, illetve átöröklődött a fiatalabb nemzedékekre.
Mert mitől is változna? Ha mindenki lop, csal, hazudik, és minden úgy rossz, ahogy van, mindenhol csak a baj van, akkor mégis: ki engedi nekik, hogy lopjanak, csaljanak, hazudjanak? Svédországban lemondott egy miniszter, mert közpénzen vett egy szelet csokoládét.
Csak négyévente vagyunk fontosak
Vannak, akik úgy érzik, a politika nem róluk szól. Nem az emberek mindennapjairól, problémáiról, céljairól, hanem a hatalomról. Aminek nincs emberarca és nincs benne emberség: nem állnak szóba az egyszerű emberrel, nincs figyelem, törődés, nagyvonalúság, méltányosság, tenni akarás. Emiatt úgy tűnik, hogy az emberek maguk nem is fontosak. Ezen az sem segít, hogy egy-egy kampány alkalmával magukra rántanak egy gyereket vagy kiskutyát, hogy elhiggyük, olyanok, mint mi.
Egy riport kapcsán kötöttem ki egy nagy vidéki állatvásáron. Gazdák álltak körbe, előttük rózsaszín, kunkori farkú malacok, mint a mesében. Csak épp a mesei vég hiányzik, a boldogan élnek, míg meg nem haltak. Arról panaszkodtak, amiről méterekkel arrébb az asszonyok (csak ők csirkét, kiskacsát árultak): hogy senkit nem érdekel a fővárosban, hogy mi történik velük. Nem politizálok, vagyis igen, de ők már ezt érzik évtizedek óta, vagyis a csalódottság alaposan beléjük ivódott. Hogy odafönt nem számít, nekik mi fáj, mi lenne jó, a leveleikre még csak választ sem kapnak. Hiába jönnek hozzájuk ilyen-olyan nagy autóval, kamerával, mert azt érzik, hogy ott az a dolguk, hogy kezet rázzanak, mosolyogjanak. Mert ők tényleg el akarták, akarják mondani, hogy vannak, mert ha megkérdezik tőlük, akkor illik válaszolni – és azt hiszik, hogy a válasz valakit érdekel. Aztán elmennek a nagy autókkal, akik nem azért jöttek, hogy megtudják, mi is van valójában, hanem hogy megállapítsák, minden rendben, ahogyan ők a rendet képzelik. Ahol figyelemnek kellene lenni, ott marketing van vagy kommunikációs stratégia. Úgyhogy csendben, beletörődve teszik a gazdák, az asszonyok a dolgukat, és azt gondolják, hogy Budapest nagyon messze van. De nem csak vidékről nézve: akár a szomszéd kerületből is úgy tűnik, mert onnan sem hallatszik a hangjuk.
Nem hiszed el, hogy rajtad is múlik
Lemondani álmokról és meghúzni a nadrágszíjat, alkalmazkodni, meghallgatni ellentétes érveket, felülvizsgálni cselekedeteket és eszerint újratervezni, önállónak lenni ahelyett, hogy valakire támaszkodnánk: kutya nehéz. Saját véleményünket felvállalni, és emiatt népszerűtlennek lenni, egyedül maradni a vállalással: embert próbáló, mert lehet, hogy furcsán néznek rád, esetleg kirekesztenek miatta. Erről szól a felnőttség és a felelősségvállalás.
Könnyebb panaszkodni, másokat szidni és hibáztatni, várni a sült galambra. Csak ezzel éppen azt mondjuk magunkról, hogy tehetetlenek vagyunk, lemondtunk magunkról. Majd valaki más megteszi helyettünk, amit nekünk kellene. És aztán jön a csalódás.
Elégedetlenség+lemondás= apátia
Míg az elégedetlenség és az optimizmus cselekvésre késztet, addig az elégedetlenség és lemondás lebénít, önfeladásra késztet. A többség úgy érzi, hogy a választások már előre le vannak futva, és eldőlt a végeredmény. Ha remény nincs, lesz helyette apátia, amikor már minden mindegy, és elfogadod a megváltoztathatatlant.
A fiatalok sem mások
Papa-mama kiábrándult, bizalmatlan és közömbös – és ilyen lesz a gyerekük is. A Magyar Ifjúság 2012 kutatásból kiderül, hogy itt aztán nem élnek lánglelkű lázadók. Nem szerveződünk ügyekért, nem vagyunk aktívak, nem szólunk bele a társadalmi folyamatokba, és nem is hisszük, hogy erre van lehetőségünk. Próbálunk láthatatlanok maradni, nem kilógni a sorból, és semleges álláspontot képviselni. Megelégszünk a fennálló állapotokkal, a politikai-társadalmi berendezkedéssel, szüleink életvitelével. Nem hiszünk a jövőben: nem gondolkozunk továbbtanuláson, előrelépésen, vállalkozás indításán. Nem hiszünk a demokráciában sem, egyre nagyobb bizonytalanságot élünk át, és ilyenkor még a kádári évekre is melegebb szívvel gondolunk, noha a 90-es generáció nem is élt akkor. Későn hagyjuk el a szülői házat, és minden korábbinál befelé fordulóbbak vagyunk.
Nem fontos, hogy szavazhatsz?
Még mindig vannak országok a világon, ahol a nők nem szavazhatnak. Fogadok, ha nem lenne szavazati jogunk, az nagyon nem tetszene. Ahogyan az sem, ha valaki azt mondaná, szavazz, de nem számít, mit akarsz. Belgiumban, Olaszországban, Görögországban kötelező szavazni. Akkor nekünk csak az kell, hogy elméletben lehetőségünk legyen szavazni?
Nem hiszünk magunkban
Miközben büszkeségtől dagadva hivatkozunk Nobel-díjasokra, tejjel-mézzel folyó mezeinkre, dobogókői szívcsakrára, a vérünkben buzgó tudásra, addig az önértékelésünk sehol nincs, pártállástól függetlenül. Nem hiszem, hogy egy önmagában biztos nép azt gondolná magáról, hogy bármit mond, nem számít, hogy mindegy, ki mit dönt az életéről. Nem hiszem, hogy ott, ahol százezrek pakolnak be, és mennek mosogatni, felszolgálni, targoncát vezetni diplomával, ott egy elégedett nép lakik. Sokkal inkább egy olyan, amelyik már nem hisz: sem abban, hogy neki sikerülhet bármi, sem abban, hogy bármi változhat. Amelyik már nem fontos önmagának.
A bolhákról ugyan nem tudok, de a kísérletben áramütést elszenvedő kutyákat idővel át lehetett nevelni arra, hogy próbálkozzanak újra és újra, akár a legreménytelenebb helyzetben is. Embereket ugyanígy lehet kondicionálni erre, ez a tanult optimizmus. Szóval: hol a török? Hol a német? Hol az orosz? Ki tart még vissza minket? A balsors már rég nem tép. Akkor miért is nem ugrálunk? Legfőbb ideje lenne már a karosszékből fölpattanni.
