Az emberek mindig is vándoroltak, mióta világ a világ. Hol békében, hol háborúban egy jobb élet reményében. Kanadában, Ausztráliában, Amerikában, Nyugat-Európa országaiban még most is élnek 1956-ban kivándorolt nagynénik, nagybácsik, akik küldik a csomagot, repülőjegyet haza. Nyugat-Európában azért utaznak el a friss diplomás fiatalok külföldre, hogy tapasztalatokkal, kapcsolatokkal gazdagon térjenek vissza.
De ez más
Magyarok – akár egyetemisták, akár negyvenesek –, akik bébiszitterként, pincérként, konyhai kisegítőként dolgoznak, és nem a végzettségüknek megfelelő munkát végzik. Ők odakint nem karriert építenek, hanem próbálnak megélni – jobban, mint itthon. Anyagilag megéri, de nagy árat fizetnek érte: az ottani társadalmi ranglétrán nem tudnak feljebb lépni. Nem, vagy csak nehezen fogadják be őket, és örökre kívülállók maradnak. Lesznek barátaik – legtöbbjük maga is betelepült külföldi, vagy odaszakadt magyar.
Akiknek a legnagyobb esélyük van arra, hogy ez sikerül, talán azok a fiatalok, akik kint járnak egyetemre és a szakmájukban helyezkednek el, vagy azok, akiket egy külföldi házastárs “bevezet” a közösségbe. Egy friss felmérés szerint a kivándorlók 80 százaléka fiatal, és csak nagyon kevesen tudják biztosan, hogy haza akarnak jönni. Akinek vannak kapcsolatai, és nem a teljes bizonytalanságba utazik, annak talán könnyebb megvetni a lábát, munkát találni, beilleszkedni. De érzelmileg? Az megint egy más kérdés.
Megbánnád, ha elmennél?
A túrórudival, balatoni nyarakkal, multikulti Budapesttel érvelni már régen nem elég. Nem az a baj, hogy sokan szeretnének máshol élni, hanem az, hogy egyre kevesebben akarnak itthon. Egy felmérés szerint minden második fiatal gondolkodik erről, s ha nem is veszi a cókmókját, megfordul a fejében. Elgondolkodik azon a fontos kérdésen, hogy hol lenne neki a legjobb. Menni vagy maradni? Melyiket bánnád jobban? Mi fontosabb: a család, az idetartozás vagy a szabadabb lélegzet, a mosolygó arcok az utcán? A jó fizetés vagy a munka? A biztonság vagy a lehetőség? Melyik ijesztőbb: a kilátástalanság vagy a magány? Az ismerős vagy az ismeretlen? Csupa kérdés, de nincsenek egyértelmű válaszok.
Aki elmegy
Anikó 69 éves háziorvos, de terapeuta végzettsége is van. Annak ellenére, hogy már nyugdíjas korú, két műszakban dolgozik, nagyjából éjjel-nappal. Két felnőtt gyereke van, unokája egyelőre nincs. Több mint tíz éve elvált, egyedül él. És egyáltalán nem könnyen: hitel az autón, hitel a lakáson. Gyermekei nem tudják őt támogatni, jó, ha maguk ki tudnak jönni a pénzükből. Nagyobbik gyermeke ingatlanos, a kisebbik képzőművész – annak minden szépségével és nehézségével.
A kisebbik gyereke, a 36 éves Tamara évek óta pedzegeti, hogy el kéne hagyni az országot. Meg is teszi időnként. Van, hogy hónapokra sikerül egy-egy ösztöndíjjal valamelyik európai vagy tengerentúli országba elmennie. De mindig hazajön, főleg a családja miatt.
Viszont egyre kilátástalanabbnak érzi a helyzetét, a munkáját és megbecsültségét, aggódik édesanyja miatt is, aki már idős, és igaz, hogy kutya baja, de – ahogy Tamara mondja – nem az lenne a dolga 69 évesen, hogy két műszakban, folyton dolgozzon. Elhatározták, hogy összepakolnak, és eleinte csak Tamara, később Anikó is nekivág a világnak. Hogy Tamara megy, és felderíti a helyet, aztán a bátyja is, a feleségével, és Anikó is. Hogy emigrálnak. Rokonok élnek Hollandiában, az is szóba jöhet, vagy angol nyelvterület, ahol akár Anikó is tudna praktizálni. Mostanában ez a téma a családban: hova menjenek, mikor induljanak. Nyelveket beszélő, intelligens, értelmiségi magyar emberek, akik, bár szeretnének, nem tudnak itthon boldogulni.
És aki visszajön
Zita úgy döntött, hazajön. Kockáztatott, és egyszer már elment. 9 évig volt Belfastban. Sokszor hazaindult, de még nem érkezett meg. Most újra kockáztat, és haza akar jönni.
“Sokszor felteszem magamnak a kérdést, ki vagyok? Hova tartozom? Rengeteg jót kaptam Belfasttól, amiért életem végéig hálás leszek, mégsem tudom hazámnak hívni. Az első pár évben nagyon boldog voltam, élveztem az újat, jó volt egy más kultúra része lenni, megtanultam a nyelvet és új embereket ismertem meg. Belfastban heti 35-40 óra munkával boldog, stresszmentes életet élhet az ember, ki tudja fizetni a számláit, nem kell azon gondolkodnia, hogy tud-e venni egy tábla csokit a gyerekének, és havi 1-2 alkalommal éttermi vacsora is belefér a keretbe. Emellett még félre is tudunk rakni, amiből egy évben 2-szer, 3-szor hazamegyünk, és még egy külföldi nyaralás is összejön. De ahogy múltak az évek, én is megváltoztam.
Akárhányszor megemlítem családomnak, barátaimnak, hogy gondolkodom a hazaköltözésen, az első, ami kijön a szájukon: ne tedd, nem jó itthon, nem lehet megélni. Hiába vagyok itt 9 éve, hiába beszélem szinte anyanyelvi szinten a nyelvet, mégis mindig idegennek, külföldinek számítok, és az is leszek örökre. Hiába van szép lakásom, vannak márkás ruháim, a legfontosabb dolgok még sincsenek itt. Nincs velem a családom, a barátaim, egyedül vagyok a szép lakásomban a szép ruháim között. Meglehet, másoknak úgy tűnik, megvan mindenem, én mégis úgy érzem, nincs semmim. Utolsó évemet tervezem Belfastban, befejezem tanulmányaimat, és nekivágok az ismeretlennek: hazamegyek. Jelenleg úgy érzem, ha ezt nem teszem meg, nem adok esélyt magamnak, életem végéig bánni fogom.
Persze az is lehet, hogy az álom Magyarországról csak a fejemben létezik, és ha hazamegyek, csak veszekedni fogok a szüleimmel, nem tudom majd kifizetni a számláimat, és a rózsaszín felhők szétfoszlanak, de akkor majd azt mondhatom magamnak, hogy legalább megpróbáltam, és ha nem jön össze, akkor sincs semmi veszve, hiszen egyszer már összepakoltam és eljöttem – legfeljebb újra megteszem.”
Te tudnád, hogyan dönts a helyükben?
