Talán még soha nem nevettem ennyit munka közben. Pedig a hosszúnak tűnő autóúton némi szorongással gondoltam arra, hogy a fiatal házaspár miként fér el négy kisfiúval a negyvenkilenc négyzetméteres lakásban, hogy a pici Balázs, aki egy kiló sem volt a születésekor, megfelelően fejlődik-e, és a szülők bírják-e a strapát.
Mindig történik valami
Amikor belépünk, másodpercek alatt foszlik semmivé az aggodalmaskodásom, hiszen köszönni sincs időm, mert egy parányi rakéta tart felém négykézláb, elképesztő sebességgel, fülig érő szájjal. Ő Balázs, aki olyan gyorsan fejlődött az eltelt kilenc hónapban, hogy nemcsak behozta a testvéreit, de le is körözte őket a 8630 grammos súlyával. Csodálom a mozgékony gyerkőcöt, közben észreveszem, hogy a nappaliban egy hasonlóan apró emberke “rükvercben” mászik felénk, mert az utolsóként világra jött Ádám a helyváltoztatásnak csak ezt a módját kedveli. Nevetni kell a hátrameneten, de nem sokáig figyelhetem a bájos arcú kisfiút, ugyanis Adrienn, az édesanya nagyot kiált:
“Nézzétek, Kristóf felmászott Lacika hátára, és a fejét masszírozza, ilyet még soha nem csináltak!” Németh Gabi kolléganőm boszorkányos gyorsasággal szedi elő a fényképezőgépét, hogy megörökítse a pillanatot – a két egyforma ruhába öltöztetett apróságról a valahai ékszerteknőseim jutnak eszembe, amelyek szintén kedvelték az “egymás tetején vagyunk” állapotot –, majd az apuka, Bajkai László kitartó türelemmel lehámozza Kristóf-teknőcöt Lacika-teknősről, végül nagyot szusszanva egyenesedik fel.
“Amióta megszülettek, minden percben történik valami” – mondja teátrálisan széttárva a karját, mire összenézünk, és egyszerre tör ki belőlünk a nevetés. A négyek némiképp lehiggadnak, már nem izgatja őket, hogy idegenek is vannak a lakásban, tehát végre üdvözöljük egymást, és Adrienn kalauzolásával körülnézek a birodalomban.
“Itt minden a férjem keze munkáját dicséri – mondja büszkén, majd megmutatja, hol bontottak falat, hogy a konyha és az étkező tágas legyen, elégedetten tárja ki a párja által készített, hatalmas gardróbszekrény ajtaját, aztán bevezet a gyerekszobába, amelyet óriási rácsos ágy ural. – Három gyerekágyat kaptunk ajándékba, csakhogy nem fértek be, tehát Laci egy nagyot épített belőlük, ahol kényelmesen alszanak a gyerekeink” – magyarázza lelkesen. Persze Adrienn sem maradt le László mögött, ő kicsi képeket hímzett, amelyek bekeretezve díszítik a falakat. A fiúk birodalmában hatvanhat (!), báránykákat ábrázoló képet számoltam össze…
“Azt is együtt találtuk ki, amikor már egyre nagyobb volt a mozgásigényük, hogy leterítjük ezt az óriási paplant a nappali közepére, mert itt nyugodtan vircsaftolhatnak a gyerekek” – folytatja mosolyogva, bár a hangját nem halkítja le, pedig Balázs elszundikált a paplan szélén.
“Nemrégiben uzsonnáztak, álmosak, de nem fektettük le őket, mert tudtuk, négy órára itt lesztek – magyarázza. – Egyébként sem suttogunk, ha valamelyikük napközben alszik, hiszen meg kell szokniuk egymást, a nyüzsgést, a nagycsaládot. Gyakran előfordul, hogy Balázs »szirénázik«, de Lacika békésen alszik, vagy Kristóf szendereg, miközben Ádám – aki hopp, épp megkaparintotta a magnódat! – szorosan mellette operálja a piros bohócát.”
Mindenki segít
A kolléganőm megállás nélkül dolgozik, készülnek a portrék meg a családi fotók, magam a paplan szélére kuporodom Adriennel és Lacival, közben észreveszem, hogy egyikük sem tud kikapcsolni, beszélgetés közben is a gyerekeiket figyelik.
“Róluk szól minden, furcsa, hogy nélkülük is éltünk valaha. Ez csodálatos, bár néha ájult-fáradtan zuhanunk ágyba. Képzeld el, hosszú hónapok óta végigalusszák az éjszakát!” – mondja Adrienn büszkén, majd felsorolja, hogy a szüleik mellett milyen sokan segítettek nekik.
Gyerekruhát és játékot még nem vettek, ellátták őket barátok, ismerősök, és nem utolsósorban a Nők Lapja olvasói a januári cikkünk hatására. A város vezetői sem hagyták magukra a fiatal szülőket. A fiúk hároméves korukig, minden születésnapjukon százezer forintot kapnak fejenként az önkormányzattól, ráadásul azt is megoldották, hogy reggel nyolctól az édesapa hazaérkezéséig szakképzett segítő legyen Adrienn mellett. Amikor anno a szülészeten találkoztunk, még megoldhatatlannak tűnt a babakocsi-probléma – nem gyártanak négyszemélyeset –, de aztán a Belügyminisztériumtól kaptak két modern ikerkocsit. Itt tart a történetben, amikor hirtelen eszembe jut, gyalog jöttünk fel a harmadik emeletre, nincs lift…
“Eleinte fogalmam sem volt, hogyan fogom őket levegőztetni, de mára kialakult a gyakorlat. Mindegyiket önálló mózeskosárba tesszük, az én kedves segítőm, Ildikó – aki valaha a férjem óvó nénije volt – cipel két kosarat, én is kettőt. Persze a négy fiú együtt körülbelül harminckét kiló… Aztán leérve, beoperáljuk őket a földszinten tárolt babakocsikba. Ugyanígy megoldott a pelenkaprobléma is, hiszen egy cég kérés nélkül látta el a fiainkat pelussal öt hónapos korukig, utána a Katolikus Karitász sietett a segítségünkre.”
A Karitász abban is szerepet játszott, hogy a hattagú család ma már nincs röghöz kötve. Pedig amikor rájöttek, hogy a meglévő Opeljukba sehogy sem tudnak bepasszírozni négy gyerekülést – a kórházból a rendőrkapitányság kisbusza szállította haza a családot –, nekikeseredtek. Aztán eladták a kocsijukat, és a katolikus segélyszervezet anyagi támogatásával hozzájutottak egy jó állapotú, vidám-piros kisbuszhoz. “Soha nem voltunk »otthonülők«, most is megyünk minden hétvégén a gyerekekkel. Gyönyörű ez a vidék, felpakoljuk a fiúkat, és nekivágunk…” – mondja Laci.
“A születésük óta már két lagziban is voltunk. A másodikon táncoltunk, miközben ők békésen aludtak a kocsijaikban” – újságolja Adrienn.
Izgalmak és tervek
A “négyekből” ketten szunyókálnak, Kristóf és Ádám békésen matat magában (mennyei állapot!), közben egyre nagyobb csodálattal hallgatom a szülőket. Hogyhogy nem a megpróbáltatásokról, az izgalmakról, az anyagi gondokról mesélnek? Nem ismerik a hazánkban divatos panaszkultúrát? Amikor ezt felemlegetem, Laci határozottan válaszol.
“Közalkalmazotti fizetésért dolgozunk mindketten a helyi rendőrkapitányságon, nem vagyunk gazdagok. De egyikünk sem fél a munkától! Ezért gondoljuk, hogy lesz erőnk ahhoz, hogy szépen, harmonikusan neveljük fel az ikreket. Egyelőre kijövünk a pénzünkből, bár számolni, takarékoskodni kell. Tápszer, kétnaponta másfél kiló répa, rengeteg zöldség, gyümölcs… Adrienn több mint egyliternyi főzeléket turmixol naponta.”
“A kórházban töltött hosszú idő volt a legnehezebb – állítja Adrienn. – Pedig Laci minden nap rohant hozzám munka után, az orvosok és a nővérek végtelenül rendesek voltak, mégis. Nagyon vágytam haza, de nem jöhettem. Például azért, mert Ádámot pár hetes korában meg kellett műteni, az emésztőrendszere felmondta a szolgálatot. Ma már makkegészséges, és sokat eszik. Arra már nem is akarok emlékezni, hogy Ádám műtéte idején a kicsi Balázs úgy döntött, »nincs kedve lélegezni«…” “Ő itthon is okozott izgalmakat – veszi át a szót Laci. – Néhány hónappal ezelőtt békésen zajlott az esti műsor – Adri is, én is két-két gyerkőcöt cumiztattunk anyatejjel meg tápszerrel –, amikor Balázs váratlanul elkékült a kezemben. Pánik, ütögetés, masszírozás, lélegeztetés, mentők. Aztán néhány nap múlva a Tűzoltó utcai Klinikáról egészségesen kaptuk vissza. Ma sem tudjuk, mi okozta a légzéskimaradást.”
“Az a perc, amikor a kisfiam nem kapott levegőt, egy teljes évnek tűnt…” – sóhajtja Adrienn, miközben a “négyek” felélénkülnek, kórusban “szirénáznak”, valószínűleg éhesek már. A kezemben Ádám, az édesanyánál Balázs, a kolléganőm Kristófot öleli, az édesapa Lackót emeli magasba, hogy a sírást nevetés váltsa fel, amikor végre meg merem fogalmazni az órák óta bennem motoszkáló kérdést.
“Mi lesz veletek, ha a gyerekek járni kezdenek? Nem fogtok elférni…” – mondom, mire Laci elkomolyodik. “Biztosan emlékszel, hogy az év eleji írásodban a városi rendőrkapitány azt ígérte, hogy egy éven belül nagyobb lakáshoz juttatnak minket. Betartotta a szavát, felajánlottak nekünk egy házat szolgálati lakásként.” “Csakhogy mi tisztelettel megköszöntük, de nem fogadtuk el – folytatja Adrienn. – Mert a szolgálati lakásért havi harmincezret kellene fizetnünk, ami nagyon kedvezményes, de a ház soha nem lenne a miénk, azaz a gyerekeinké. Tehát hosszas tépelődés után eldöntöttük, eladjuk ezt a lakást, a munkáltatónktól pedig kamatmentes kölcsönt kérünk, és veszünk egy kertes házat a környéken. Szóval hirdetünk, nézelődünk, izgalmas életszakasz…”
“Drukkolok nektek” – mondom, amikor búcsúzunk, mire Adrienn kedvesen elmosolyodik.
“Izgatott vagyok, de tudom, sikerülni fog. Eszembe jut a közelünkben levő Lipóti Pékség tulajdonosa – csodálatos, hívő ember a feleségével együtt –, aki egyszer azt mondta, velünk csoda történt… Igaza volt. Nos, én nagyon hiszek abban, hogy a csoda folytatódni fog, és ha jövőre megint találkozunk, az új otthonunkban fogadunk majd” – jelenti ki meghatott komolysággal, de a következő percben már nevetve szalad Balázs után, aki leszökött a paplanról, és őrületes tempóban mászik az erkélyajtó felé.
 Idén 65 éves a Nők Lapja, olvass bele ünnepi számunkba!
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
