Láttam egy képet, ami nem megy ki a fejemből. Szemben egy ablak, és vakító fehérséggel árad be rajta a kristálytiszta fény egy franciaágy közepére. Olyan szép, olyan idilli a szoba, egy szerelmi fészek, ki ne vágyna oda? Azt hittem, a kép Brittany Mayard esküvői albumába való. Aztán kiderült: ő ebben az ágyban készül meghalni.
Brittany Maynard sokáig egy volt a több millió amerikai fiatal nőből, akik tanulnak, dolgoznak, ambíciókat dédelgetnek. Esküvőn, házasságon, családalapításon vagy már gyereknevelésen jár az eszük. Reménykedve szövögetik terveiket, mi mindent szeretnének még elérni, vagy éppen erre sincs idejük, rohannak, élnek, majd lesz holnap is. A jövő olyan végtelennek tűnik még, kicsit riasztó, de izgalmas. Vagy megragadják a napot, vagy veszni hagyják.
Brittany Maynard számára nem volt jövő, mert amikor a legtöbb fiatal nőt ilyesféle gondolatok foglalkoztatnak, akkor a 29 éves Brittany Maynard megkapta a diagnózist: gyógyíthatatlan agydaganata van. Az orvosok mindössze 6 hónapot jósoltak neki, és a betegség előrehaladtával egyre nagyobb fájdalmat és szenvedést. A diagnózis után férjével és családjával Kaliforniából Oregon államba költözött, ahol lehetséges az asszisztált eutanázia: az orvos felírja azokat a gyógyszereket, amelyeket a beteg bevesz, és az általa kiválasztott időpontban befejezi az életét. Ez az Egyesült Államoknak csak néhány államában engedélyezett.
November elsejét választotta
A diagnózis után kampányba kezdett a méltóságteljes halálért. Bántotta, ha azt mondták, hogy ez öngyilkosság, mert ő nem öngyilkos akart lenni: “Ez tényleg nem fair, mert egyetlen porcikám sem akar meghalni. De haldoklom” – nyilatkozta a People magazinnak.
Brittany tévéműsorokban és magazinokban szerepelt, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a rákbetegsége súlyossága miatt ő szabadon akarja megválasztani halála módját és időpontját. Annak a lehetőségnek, ami előtte áll, más, gyógyíthatatlan betegségben szenvedők előtt is nyitva kellene állnia. A videóit az első 3 hét alatt 9 millióan nézték meg. A videóban megjelennek a két évvel ezelőtti esküvője képei, és hálószobájában ülve mesél arról, hogyan készül meghalni: szűk családi körben, kedvenc zenéjét hallgatva. Ott van a fényes hálószoba, az ágy közepén a fénylő folttal. Brittany azt is elmondja, tudja, hol van a gyógyszer, ha szüksége lesz rá. Nem Brittany volt az első gyógyíthatatlan rákbeteg, aki legbensőbb döntését nyilvános vita tárgyává tette, de tartása, józansága és legfőképpen fiatalsága felerősítette a hangját. Nehéz elfogadni azt, hogy egy fiatal meg akar halni. Egy betegtől, különösen ha fiatal, még jobban elvárják, hogy küzdjön, hogy ne adja fel, hogy utolsó szívdobbanásig élvezze az életet. De ha az az élet már csak szenvedés és fájdalom?
Mégis, kinek az élete?
Az orvosok már az elején elmondták neki, hogy az agydaganatnak ebbe a fajtájába mindenki belehal. Brittanyt megoperálták, eltávolítottak a tumorból annyit, amennyit lehetett, de két hónap múlva hatalmasra nőtt. Nem vállalta a kemoterápiát és a sugárkezelést, ami nem gyógyította volna meg, legfeljebb kis idővel meghosszabbítja az életét, szörnyű mellékhatásokkal. Brittany inkább ellátogatott a Grand Canyonba a családjával, ahová már régen vágyott. Ott egy minden eddiginél nagyobb rohamot kapott. Heves fájdalmak gyötörték, nem tudott beszélni, nem ismerte meg családtagjait. “A legrosszabb, ami velem történhet, ha túl sokáig várok, mert minden napot meg akarok ragadni, de a betegség közben megfoszt az autonómiámtól.” Könnyek között vallotta be, hogy jobban szeretne véget vetni az életének, mielőtt elveszíti fizikai és szellemi képességeit. Férjének azt kívánta, hogy ne sirassa őt élete végéig, alapítson családot, édesanyjának pedig azt, hogy elkerülje a depressziót. “Megbeszéltem az orvosokkal, milyen halál várna rám (a 6. hónap végén), és ez egy szörnyű, szörnyű halál. Az, hogy méltósággal halhatok meg, kevésbé rémít meg.” Édesanyja biztosította lányát, hogy mellette áll, akárhogy is dönt. Ekkor egy magyar politikus veszi a bátorságot, és Brittany halálhírét, hogy egy nő harca véget ért, úgy kommenteli a Facebookon: “Milyen harca? A legkönnyebb utat választotta.”
Ó, valóban?
“Amikor az emberek azért kritizálnak, mert nem várok tovább, vagy mert helyettem eldöntötték, hogy mi a legjobb nekem, az fáj, mert én tényleg kockáztatok. Kockáztatok minden nap, minden nap, amikor felkelek. Azért teszem, mert még mindig elég jól érzem magam, és találok örömöt, tudok nevetni, és mosolyogni a családomra, barátaimra, amitől úgy érzem, még nincs itt az ideje, de ez el fog jönni, mert romlik az állapotom, minden héten. Gonoszság ellenezni, ha egy beteg ember így dönt.”
Brittany megtervezhette az esküvőjét, dönthetett, hogyan akarja élete egyik legfontosabb napját megélni: hol, mikor, kikkel. Ahogyan azt is el akarta dönteni (nem, nem vették el az eszét a fájdalomcsillapítók), hogyan akarja befejezni az életét. Otthon, szerettei körében, a legkevesebb fájdalommal. Próbált eltervezni egy pillanatot, amit felfogni, elképzelni sem lehet. Ha választani lehetne, biztosan sokan szeretnének ugyanígy elmenni, ágyban, párnák közt, szeretetben, békében.
Kívülállóként könnyű orvosi esetet látni benne, vagy vallási alapon elítélni, mert kilépett az életből. Brittanynek is megvolt, ahogy mindannyiunknak megvan a jogunk és felelősségünk abban, hogyan szeretnénk, akarjuk életünket befejezni. Ki meri megkérdőjelezni, hogy jogunk van az önrendelkezéshez, az emberi méltósághoz? Hogyan lehetséges az, hogy más döntse el, mit jelent számunkra az emberhez méltó élet? Ha mi választhatunk, hogyan akarunk jól élni, szeretni, lakni, dolgozni, tanulni, szórakozni, miért ne lehetne, amennyire lehet, halálunk felől dönteni? Brittany esetében az, hogy így mondhatott búcsút a világnak, az élete feletti kontroll utolsó megnyilvánulása, egy felnőtt ember szabadságának megrendítő és megható megnyilvánulása.
Akkor most mi a könnyebb?
Könnyű élni, míg örömben, egészségben, szabadon élhetünk, nem kiszolgáltatottságban, rettegve a jövőtől. A tudomány gépekkel, gyógyszerekkel, kezelésekkel életben tudja tartani a beteg embereket is hetekig, hónapokig akkor is, ha a méltóságuk tiszteletben tartásának elemi feltételei sem biztosítottak. Az, hogy valaki élete utolsó heteit azzal tölti, hogy kunyerál, mert nincs pénze kifizetni az egymillió forintos rákgyógyszert, az emberileg elfogadható? Vagy távoli példaként csak egy szót mondok: elfekvő. Szerintem azzal nem törődni, hogyan érhet egy ember élete méltóságteljesen véget, mert az fárasztó lenne, mert törődést, odafigyelést, érvelést és megértést igényelne – na, az a könnyebbik út.
Azoknak – úgy-ahogy – segíthetünk, akik életben akarnak maradni, de mi marad azokkal, akik gyógyíthatatlan betegek, és úgy érzik, eljött az idő, hogy kilépjenek az életből? Bitó László professzor írta: “Nem igaz, hogy nem vihetünk magunkkal semmit. Emberi méltóságunk – egész életünkben gyűjtött tőkénk – túlélhet minket, ha nem kell utolsó heteinkben, napjainkban elvesztegetnünk.” Ha bárkit megkérdezhetnénk, aki már odaát van, vajon nem értene egyet vele?
