Szakképzés kontra gimnázium?
Nem elég, hogy jövőre úgy tűnik, az alapítványi iskolák sokkal kevesebb pénzt kapnak, a kormány azt találta ki, hogy teljesen felforgatja az szakképzés rendszerét. A fizika törvényei után tudjuk, ha egy rendszert megbolygatnak, akkor borul minden, amihez köze van. Így van, és így lesz ez most is: a gimnáziumi rendszert is érinti majd az ügy, sőt végső soron a felsőoktatást is, de erről majd később.
Orbán Viktor a Kossuth rádiónak adott interjújában azt mondta, “vissza kell adni a szakmunkásképzésnek a becsületét”. Bár tény, hogy sok esetben itthon egy piacképes szakma valóban többet ér, mint egy diploma, az viszont szintén tény, hogy nagyobb valószínűséggel talál munkát Magyarországon az, akinek van érettségije, és jobban keres az, akinek diplomája is van.
A Kossuth rádiós interjú után pár nappal Czomba Sándor államtitkár viszont már előrevetített valamit egy nyíregyházi fórumon az egyelőre még csak a fejekben megfogalmazódott tervekből: “távlati cél még a szakközép- és szakiskolai képzésben részt vevők arányának növelése, a gimnáziumi létszám korlátozása.” Tehát arról van szó, hogy a gimnáziumi létszámok kárára növelnék a szakképzésbe bekerülők létszámát.
Csak nő a szakadék
Nem nehéz kitalálni, hogy minden valószínűség szerint egyre nagyobb tolongás lesz a biztosabb megélhetés reményében a kevesebb gimnáziumi helyért. Ezt viszont valamiképpen korlátozni kell. Az Index cikke szerint például úgy lehet megtenni, ha csak az a gimnázium kap állami támogatást, amelyik megfelelő továbbtanulási rátát produkál. Hasonló, eredményességhez kötött támogatást már alkalmaztak a hat- és nyolcosztályos, a két tannyelvű és a nulladik, nyelvi előkészítő évfolyamoknál is. Ebben az esetben nem a “gaz kormány” fogja megszüntetni az adott gimnáziumot, hanem az elbukik a kemény versenybe,n és megszűnik, vagy időben felajánlja magát valamelyik egyháznak. A Népszabadság ezzel szemben úgy tudja, hogy az egyik lehetőség az lesz, hogy 4,25-ös tanulmányi átlag alatt senkit nem vesznek fel gimibe.
Igen ám, de mindezeken túl az sem lényegtelen szempont, hogy a kevés helyért ki, milyen eséllyel küzd majd meg: a családi háttér minden országban befolyásolja az iskolai teljesítményt. Magyarországon ráadásul az iskola nem csökkenti, hanem éppenséggel növeli a hátrányt. A jelen célokkal többek között éppen az a gond, hogy csak a fizikai munkát tekinti munkának, és a magasabb szintű oktatási formát nyújtó gimnáziumokba súlyosan szűkítik a hozzáférést, amivel, lássuk be, az amúgy is tátongó szakadékot ássa tovább a tehetősebb és a szegényebb családok gyermekei között.
Fetisizált probléma?
Hasonlóan látja a helyzetet Mendrey László, a Pedagógusok Demokratikus Szövetségének elnöke is. Szerinte nem az a kérdés, hogy szükség van-e jól képzett szakmunkásokra, mert naná, de ennek az ügynek a fetisizálása, szembe állítva a gimnáziumi képzéssel rettenetesen elhibázott dolog. Az a kép, hogy nekünk szakmunkásokra van szükségünk, de azon belül is olyanokra, “akiknek a műhelyben koszos a kezük, meg olajos a ruhájuk, meg bakancsban dolgoznak”, egy téves képzet, ugyanis a 21. században már a szakmunkások zöme kesztyűben, számítógép mellett végzi a dolgát.
A szakmunkásképzéssel ugyanakkor Mendrey szerint a fő probléma az, hogy oda a gyengébb eredményű gyerekek érkeznek 14 évesen, ahol heti egy órában tanítanak nekik matematikát, vagy magyart, így “az amúgy is gyengébb képességük itt csak tovább romlik”. És hogy mindez mit jelent? Például azt, hogy ezek a gyerekek egy egyszeri szakmunkás vizsgát kapnak: ha netán elveszik az állásukat, csak a munkanélküliek táborát erősítik, mert máshoz nem értenek.
De ugyanilyen nagy gond a gimnáziumot az egyetem előképzőjének tekinteni, ahogyan ez a kormány szándékaiból kiolvasható. Ugyanis ki az, aki egy 14 éves gyerekből biztosan meg tudja mondani, hogy megy-e majd egyetemre, vagy sem, és melyikre. “Aki ilyet állít, az nincsen tisztában a 14 éves gyerekek fejlődésével” – mondja Mendrey. A PDSZ vezetője még annyit tesz hozzá: azzal, hogy a szakmunkásképzőben ilyen radikálisan lecsökkentettek a közismereti tárgyak számát, nagymértékű pedagógus-munkanélküliséghez vezethet.
És hogy mi lehet a megoldás? Az idealizált verzió szerint: ha a politikai szereplők hátrébb állnának, és hagynák a kérdést az oktatási szakembereknek. Mendrey szerint ugyanakkor a szakmunkásképzésben az is segítene, ha német mintára bevezetnék a duális modellt (amiről egyébként már 2010 táján nálunk is szó volt). Ez ugyanis a megfelelő szakmunkások képzésre adhatna biztosítékot, a diákok képzését a cégek is vállalnák. “Így egyrészt ők is invesztálnának a későbbi munkaerőbe, másrészt náluk jobban senki sem tudja, milyen munkaerőre lenne szükség.”
Mindezek után itt van ez a gyötrő kérdés: ha az oktatási rendszerben lévő szereplőknek egyértelműen nem jó ez az egész elképzelés, akkor mégis kinek?
