Ezek a hajléktalanportrék Budapesten, a Rákóczi út hosszán és a nagykörúti villamosmegállókban üzennek a városlakóknak, feltárva azt is, milyen különböző módon kerülhet az ember utcára – és maradhat ott, segítség híján. Egy részük a közéletből vett idézet a hajléktalan problémára adott politika válaszokból, a másik emberi történeteket mesél el.
- “14 évesen nem gondoltam volna, hogy mára nem lesz hol laknom. A férjem rendszeresen vert, de nem tehettem semmit. A rendőrök is azt mondták, hogy amíg nem folyik vér, nem lépnek fel. Miután megszületett a kislányunk, úgy éreztem, lépnem kell. Nincs se megtakarításom, se lakásom, a Családok Átmeneti Otthonában egy évig maradhatunk.”
- “15 évesen nem gondoltam volna, hogy mára nem lesz hol laknom. Hiába voltunk jobb módúak, szüleim korán meghaltak, én pedig pszichiátriára kerültem. Évtizedekig küldözgettek intézményből intézménybe. Ma, 65 évesen éjjeli menedékhelyeken húzom meg magam.”
- “A hajléktalan emberek csak az állami munkaközvetítő szolgáltatásait vehetik igénybe, amely csak közmunkát kínál munkalehetőségként, minden végzettségre való tekintet nélkül. Ez a lehetőség is csak 3 hónapig áll fenn.”
A plakátok a Krétakör Szabadiskola középiskolás diákjainak munkája: ők tervezték és kivitelezték őket. A Szabadiskola célja, hogy a középiskolások érdeklődését felkeltse a közéleti és társadalmi kérdések iránt, és saját álláspontjukat kialakítva kreatívan fejezzék ki véleményüket.
A Rákóczi téri metróállomás épületén látható 12 méter széles plakáton amúgy az a Tóth Gyula szerepel, akit a középiskolásoknak szóló hajléktalanóra kapcsán már bemutattunk.
Csehországban már volt egy ilyen kampány, igen sikeres lett: az ottani Helsinki Bizottság kampányának képein is hajléktalanok láthatók, alattuk az évszám arra utal, hogy hány éve élnek az utcán.
