Tavaly belehallgattam egy karácsony esti betelefonálós rádióműsorba, és ott ragadtam, kezemben a salátástállal. Olyanok meséltek, akik egyedül maradtak válás, haláleset vagy egy családi viszály miatt, vagy mert végletekig magukba zárkóznak. Nem találok statisztikát arról, vajon hányan töltik akaratukon kívül egy szál magukban az ünnepeket, az ilyesmit lehetetlen mérni. De tudjuk, hogy vannak: a lépcsőházainkban, az utcánkban – talán éppen az is egyedül lesz, aki mindennap olyan kedvesen kiszolgál a pékségben.
Az okok sokfélék: rossz egészségi állapot, gyász, mozgásképtelenség, alacsony jövedelem, rossz közlekedési feltételek, félelem a betörőktől. Van, aki alkatilag hajlamosabb elmagányosodni, mert esetleg gyerekként nem tanulta meg, hogyan teremtsen kapcsolatot másokkal. Talán bizalmatlan, deprimáló környezetben nőtt fel, és ezért mindenben a szorongást és a veszélyt látja.
Mennyire kell megkeményítenie az embernek a szívét ahhoz, hogy ne érezze azt, amikor magányosan tölti az ünnepet, hogy nem fontos, hogy rá nincs szüksége senkinek?
Tévhit, hogy karácsonykor több az öngyilkosság
Felhívtam a 116-123 számot: ez a lelkisegély szolgálaté, amelyet éjjel-nappal ingyen lehet hívni bárhonnan az országból. A vonal végén Buza Domonkos jelentkezett, a Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok tiszteletbeli elnöke, aki mögött 40 év tapasztalata áll. Elmondta: tévhit, hogy karácsonykor megnő a telefonhívások száma – ahogyan öngyilkosságból sincs ilyenkor több. Sőt, karácsony a “kegyelmi csend” ideje, és a két ünnep között és január első hetében érkezik több hívás: mert az emberek csalódottak, hogy nem jött el a rokon, aki pedig megígérte, vagy mert a családi tűzfészek konfliktusai akkor robbannak csak igazán nagyot. A fahéjillat és az ünnepélyes hangulat sem mindig feledteti, ha valami hamis, erőltetett.
Nem az egyedüllét okoz gondot, az lehet önként vállalt, örömmel megélt is, mondja Buza Domonkos, hanem az elszigeteltség: a veszteség utáni bezárkózás. Zömében kapcsolati problémákkal és önértékelési gondokkal hívják fel a lelki segélyt, és azt sem lehet mondani, hogy a telefonálók által átélt válságok súlyosbodtak volna az évek alatt: “az emberek nem várják meg, hogy egy krízis elmélyüljön. Chatelnek, ahogy tudják, elintézik – számtalan eszközt találunk arra, hogy a fájdalmat tompítsuk, eltoljuk magunktól.”
A baráti kapcsolatokra még most is erősen támaszkodunk, de ami megnehezíti a szakemberek és természetesen a mi dolgunkat is, az az, hogy nálunk nem alakult ki a segítségkérés kultúrája. Nehéz nyitni, nehéz a megfelelő nyelvet megtalálni, hogy szégyenkezés nélkül, őszintén beszéljünk.
Jót tesz a léleknek, ha van, aki meghallgat
Nem is tanácsért telefonálnak a kétségbeesett emberek, elég, ha kibeszélhetik gondjukat. Akár egy 15 perces beszélgetés is segít. Jó, ha eljutnak odáig, hogy máshogy lássák a helyzetüket, a segítők mintegy “kiveszik az időből” a vigaszra szorulókat. Amit nyújtanak, az a remény és a bizalom, amitől könnyen feloldódnak a telefonálók. Ráadásul nincs meg az a nyomás, amit az ember személyes találkozásokkor érez – hogy vajon milyen benyomást tesz a másikra.
Jellemzően 50-60 év közötti, nagyvárosi nők hívják a lelkisegélyt. “A férfiak állva halnak meg, nem divat férfiként érezni” – mondja jól érezhető szarkazmussal Buza Domonkos.
Örökbe fogadjunk egy nagypapát?
A külföldi karácsonyi reklámok mesterien igyekeznek az ember könnyzacskóját kifacsarni – ilyet itthon nemigen látni, de azért meghat az a kávéreklám, ahol az angyalarcú kisfiú áthívja a szomszédban lakó bácsit, hogy töltse velük a karácsonyt. Vajon megtehetnénk ezt mi is? Angliában egy felmérés szerint az emberek 64 százaléka vállalná, hogy befogad karácsony estére egy magányos öreget, és 33 százalékuk látogatná meg őket otthonukban, hogy enyhítsék a magányukat. Buza Domonkos azonban óva int attól, hogy erőltessük az együttlétet. “A legtöbb, hogy nem futunk el, ha látjuk, hogy baj van. Szenvedés közelében az ad erőt, ha – képletesen mondva – fogjuk a másik kezét, meghallgatjuk őt, és jelen vagyunk.”
Hányszor hallottuk már, hogy bezzeg régen, amikor a nagycsaládok együtt éltek, nem maradhatott egyedül idős ember. Vagy a hagyományos kultúrákat irigyeljük, ahol még szerves részei a család mindennapjainak. Számos oka lehet annak, miért nem tud egy család együtt lenni, kár lenne kívülről ítélkezni felettük. Sokkal inkább azt kellene lehetővé tenni, hogy akiről tudjuk, hogy egymagában eszegeti majd a bejglit, annak legyen társasága.
Tévedés, hogy a magány az idősek problémája
Az angol Topé Project olyan gyermekotthonokból kikerülő fiatalokat lát vendégül közös karácsonyi vacsorára – és persze diszkóra –, akik egyedül élnek, híján a családi kötelékeknek és a meleg, bensőséges adventi emlékeknek.
Vagy milyen jó lenne, ha nálunk is működne az Ausztráliában és Angliában évek óta sikeres Casserole Clubhoz hasonló közösség: a résztvevők egy adaggal több meleg ételt főznek egy közelükben élőnek, aki rászorul vagy magatehetetlen, így ő is jóllakhat. Egész évben: merthogy a lényeg, hogy a magány ugyan karácsonykor még fájdalmasabb, de aki elszigetelve él, annak egész évben szüksége van az odafigyelésre.
