“A kislányom 4 éves, nagyon szeretett óvodába járni, és őt is szerették a gyerekek is és az óvónők is. Néhány hónappal ezelőtt egy kisfiú jött az óvodába, aki naponta lökdösi, rugdossa, ököllel üti gyermekemet és a többi nála kisebb, főleg lány társait is. Sok szülő panaszkodott már, össze is hívott az óvoda egy megbeszélést. Elküldeni nem akarják a kisfiút, de megnyugtató megoldást sem javasolnak, legyünk türelmesebbek, azt mondják. Mi, szülők mondtuk, hogy vegyenek fel egy állandó felügyelőt, felvigyázót a kisfiú mellé. Ezt elutasították, nincs rá anyagi keret. A kislányom már nem akar óvodába menni, de van gyerek, aki bepisil, rémálmai vannak, és van olyan, aki hányásig sír reggel, mielőtt óvodába indulnak. Az anya hajlik rá, hogy a gyerek ne jöjjön, amíg a kivizsgálás és a kezelés nem hoz eredményt, de a nevelőapa ezzel nem ért egyet. Tényleg türelmetlen vagyok? Meddig tűrjek?”
“Lányunokám 9 éves. Zaklatottan, idegesen, remegő szájjal köszön el tőlünk, amikor az iskolába elkísérjük. Olyan fiúk vannak az osztályban, akik gyakran szidalmazzák, tetves k…-nak nevezik őt is és a többi lányt is. Utánuk mennek a lányvécébe, nemi szervüket mutogatják. Néhány lány összefogott, kilökik a fiúkat a vécéből, most őket vádolják agresszivitással. Meddig kell ezt eltűrni? Mi volna az iskola feladata? És mi a szülőké-nagyszülőké? Mi is biztassuk agresszivitásra a gyerekeinket védekezésképpen? Kinek van itt tennivalója?”
“Fiam osztályában, negyedikesek, egy olyan fiú van, aki rendszeresen zaklatja szexuálisan elsősorban fiú osztálytársait. Családi helyzete nehéz, nevelőapját nem szereti. Ez a fiú egyébként okos, művelt, jól terhelhető, mint tanárai mondják. Mára már vannak osztálytársai, akik félnek tőle, rossz álmaik vannak. Úgy tűnik, a szülők is és az iskola is tehetetlenek. Mi, többi szülők, mit tehetünk?”
Védekezés
Agresszió, keresett és túlfeszített szexuális izgalmak – vajon nem jellemzik-e a mi felnőtti társadalmunkat is? A gyerekek tőlünk és rólunk veszik a példát mindabból, amit környezetükben látnak, hallanak, vagy egyszerűen csak érzelmileg átélnek. (Sokszor olyan dolgokat is, amit nem látnak, nem hallanak, a szülők ki sem mondják előttük, de mégis ott él bennük és a gyerekek ezekre a ki nem mondott feszültségekre is reagálnak.) Tudom, mindez “általánosság”, és nem mondja meg, hogy mi is volna a teendő. Legelőször arra gondolna az ember, hogy ilyen gyerekek esetén mindig legyen valaki – ahogy egyik levélírónk írta is –, aki mellette van. Lehetne ez esetleg egy dajka az óvodában. Ez persze szervezést, fokozott odafigyelést, beavatkozást igényel, amire nem mindig van – sokszor nincs – idő és erő. Az iskolában erre szolgálna a pedagógiai asszisztens (akikből egy német iskolában esetleg kettő is dolgozik egy osztályban, az egyik általában segít, a másik az egy nehéz gyerekkel foglalkozik, mellette ül, rá vigyáz). Igen, igaz, ez pénzkérdés. De ez olyasmi, amire költeni kell, kellene. Igazuk van az intézményeknek abban, hogy kidobni ezeket a gyerekeket nem megoldás. Elsősorban a gyerek szempontjából nem, de a többi gyerek szempontjából, ahol majd újra felbukkan, szintén nem. Az is igaz, hogy ezek a fenyegető gyerekek nem járhatnak a közösségbe, amíg félelmet okoznak és zűrzavart. Nekik sem jó ez a helyzet! A többi gyereknek pláne terhes, a pedagógus munkáját is ellehetetleníti, a szülőket is rossz helyzetbe hozza. Arra viszont lehetne kötelezni a szülőket, hogy kezeltessék a gyereket, vigyék el a megfelelő szakemberekhez, a nevelési tanácsadó pszichológusaitól az orvosokig. A gyermekvédelmi felelősök megszűntek az iskolában (ők fele óraszámban tanítottak és ez is a spórolás áldozatául esett). Most lehetne “igazgató által kijelölt személy”, aki ilyesmivel foglalkozik az órái mellett, de érthető módon nincs ilyen általában az iskolákban, hiszen a pedagógusok még így is túlterheltek. Mégis milyen lehetőség marad? Ha az igazgató vagy igazgatóhelyettes az osztályfőnökkel és esetleg még egy tanárral együtt meghallgatja a szülőket, szembesítve őket a történtekkel, és javasolja a kezelést, előírja, hogy ezen vegyenek részt, és ha ez nem hatékony, lehet a gyermekjóléti szolgálathoz fordulni. Végső soron esetleg a gyámhatósághoz. Mindenesetre: nem tűrhető el, hogy a többi gyerek fenyegetve legyen, hangsúlyozva még egyszer, hogy ez az “elkövetőnek” sem tesz jót, sőt, az ő helyzetét is tovább rontja.
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: |
