Várakoztam a Vígszínház próbatáblája előtt, amikor megállt mögöttem valaki. Nézte kicsit ő is a táblát, aztán bársonyos, mély, búgó hangján belekezdett egy mondatba: “Hogyaza…” A folytatást ezúttal nem idézném, a lényeg, hogy mintegy másfél percen át tartott egyhuzamban, és nem az önfeledt elragadtatásnak volt tanúságtétele. Megfordultam, a színház ifjú sztárja, üdvöskéje állt ott bús ábrázattal, és kívül hordott kockás ingjén át jól kivehető volt aranyos, kis pocija. A kettő így együtt igencsak frappánsan hatott. Meg is tapsoltam a bravúros produkciót, ő kecsesen pukedlizett, és elindult a kijárat felé. Így ismertem meg anno Hernádi Juditot. Most pedig, huszonvalahány évvel később, éppen ugyanitt megyünk el, az akkor még a mamája hasában lévő Tarján Zsófival, Hernádi Judit lányával, aki időközben felnőtt lett. Gyönyörű lány, elragadó egyéniség, a legeredetibb, legizgalmasabb hazai előadóművészek egyike, aki ebben az esztendőben a Gundel különdíjat nyerte el a Nők Lapja alapította “Sztár-lett” kategóriában. Miközben megyünk fel a társalgóba, elmesélem neki az egykor e helyütt történteket. Ő nagyot nevet.
Hát igen! Ez ő. Erről pontosan ráismerek. Szenvedélyes, szókimondó, és soha nem rejti véka alá a véleményét. Az ő nyers őszintesége rám is nagy hatással volt. Amiket mondott nevelés gyanánt, hogy ezt így vagy úgy kell csinálni, amazt meg nem szabad, persze hogy nem vettem figyelembe. Csináltam mindent a fejem után, de az ő nyíltsága, már-már kegyetlen, sokszor fájdalmas önazonossága számomra nagyon fontos minta maradt…
…még akkor is, ha ebből sok keserűsége származott? Ha ezzel nehezítette sokszor az életét, maradt sokszor magára? Nyilván te is tudod…
Tudom, persze. De ezzel együtt is, igen! Vagy ettől még inkább. Hiszen tudta, hogy mivel jár az egyenesség, tudta, hogy ezzel csak nehezebbé teszi az életét, pályáját, mégis vállalta. Szerintem fel sem merült benne, hogy próbáljon alakoskodni. Én sok szempontból egészen más alkat vagyok, mint ő, de e téren teljesen egy tőről fakadunk. Ez az igény abszolúte közös bennünk.
Azt is tudod, hogy anyukád emiatt sokszor aggódott, és féltett téged?
Igen. Ennél csak akkor aggódott volna jobban, ha észreveszi, hogy próbálok kibújni a bőrömből. Nekem ez így jó. Hamar felismertem, hogy amit az életben akadályoknak vagy nehézségeknek érzékelünk, azok valójában feladatok, és ezek megoldása lehetőséget ad arra, hogy javuljunk, hogy valamivel különbek legyünk. Ezért nem drámáztam ezeken különösebben, hanem igyekeztem szembenézni velük. Persze, sok-sok szenvedést okoztak, fájdalmat, válságokat, de sikerült egyre-másra átverekednem magam ezeken, és érzem, hogy kicsivel jobb lettem. Amikor kilenc éve elindultam a zenei pályán, tudtam, hogy ez rettenetesen kemény vállalás. Hogy azoknak, akik mindenféle illúziókkal nekivágnak, legfeljebb egy százalékuknak sikerül egyáltalán kidugnia a fejét, hogy megvillanhasson…
Fel sem vetődött, hogy színész legyél? Volt közös fellépésetek…
Én gyakorlatilag a színházban nőttem fel. Édesanyám hurcolt mindig magával. Öltözők, próbatermek, nézőterek… Hol figyeltem, hol rajzolgattam, de mindig izgalmas volt számomra. Hogyan születik egy előadás? Hogyan kovácsolódik egy közösség? Hogy épül egy szerep? Szép emlékeim maradtak. És éreztem, hogy ez egy kicsit békésebb, puhább, kedélyesebb világ, mint a kinti. Csodálatos emlékeim vannak csodálatos emberekről, akiket megismerhettem, függetlenül attól, hogy az illető sztár volt-e vagy sem, meg persze fordítva is… Életem egyik meghatározó élménye, hogy sokat lehettem együtt Törőcsik Marival. Megmondta, hogy nagyon szigorú lesz velem, mert szeret, és ez nekem nagy kitüntetés volt, és maradt mostanáig. Nem amiatt, hogy a nagy színésznő, hanem mert fantasztikus ember! Meg óriási megtiszteltetés volt, amikor a Thália Színház megkeresett, hogy nem játszanék-e egy közös darabban az anyukámmal. Majd kiugrottam a bőrömből! Persze félve hívtam fel anyut, és kérdeztem, hogy mit szólna hozzá. Azt mondta, hogy ha őt kérték volna, hogy játsszon velem, akkor kapásból visszautasítja, de így, hogy nekem szóltak, természetesen elvállalja.
Milyen volt, amikor együtt álltatok a színpadon? Sok színésznek ezek maradtak a leglidércesebb emlékei, mert kétszeresen drukkoltak, és figyeltek, közben rivalizáltak…
Kicsit kusza volt, az biztos… Anyu persze akkor már a nagy Hernádi Judit volt, így megengedhette magának, hogy főként engem segítsen, engem hozzon jó helyzetbe a színpadon, és én ezt nagyon élveztem. Miért ne élveztem volna?! Nagy siker is lett. Ráadásul sokkal bensőségesebbé, feszélyezetlenebbé vált a kapcsolatunk, és végleg eldőlt bennem, hogy énekelni fogok. Hogy nem a színház az én pályám. Hogy nem vagyok színésznői alkat…
Valljuk be, anyukád sem az a tipikus színésznő. Ő egy fantasztikus, de egyedi jelenség…
Talán ettől is volt neki sokkal nehezebb magát elfogadtatnia! De hát láttam, tapasztaltam, hogy neki a színház az igazi közege. Ott ragyog. Büszke voltam rá! Hogy ő az én anyukám! És hogy én Hernádi Judit lánya vagyok. Ez nem okozott soha semmilyen komplexust.
Az, hogy anyukád nagyon különös, nagyon érzékeny, a világot nagyon sajátosan figyelő egyéniség, hogyan hatott rád?
Eleinte, azt hiszem, volt, hogy megijedtem tőle, később aztán rájöttem, hogy valójában magamtól ijedtem meg, mert én is ilyen vagyok. Makacs, csökönyös, be nem törhető. Én sem tudtam soha közösségbe beilleszkedni. Bölcsődétől a gimnáziumig mindig kiríttam a többiek közül, mindig mást akartam, mást gondoltam… Talán azóta is…
Anyukád is, de ő, mint mondta, sokáig szeretett volna beilleszkedni…
Én nem. Én sem versenyezni nem akartam, sem együttműködni a többiekkel, csak azt, hogy hagyjanak békén! Anyu eredendően extrovertáltabb talán, ő amolyan küzdősportoló, aki győzni akar, én introvertált vagyok, aki visszahúzódom, és gyanakodva figyelem a világot. Közben persze változtunk, voltak dacosabb szembenállásaink is, főleg nekem őfelé, de eredendően folytonosan csiszolódtunk egymáshoz.
Az, hogy a szüleid viszonylag hamar elváltak, szerinted miként hatott rád? Talpraesettebbé tett, vagy szorongóbbá?
Kétéves lehettem akkor, tehát nem tudtam felfogni, hogy mi történt. Számomra így volt természetes, hogy ők külön élnek. Később vált szorongatóvá a teljes család hiánya. Akkoriban nagyon szenvedtem ettől, és iszonyú belső küzdelmeim voltak. Önsajnálat, önfájdalom, meg ilyesmi. Nehéz volt átevickélnem ezen az időszakon. Baromira fájt, de hogy sikerült megoldanom, attól szerintem színesebb, talpraesettebb lettem. Ma már se harag, se fájdalom nincs bennem. Anyuval is, apuval is nagyon jóban vagyunk, és ezt életem egyik legnagyobb sikerének érzem.
Amikor a szerkesztőségben eldöntöttük, hogy téged jelölünk a díjra, anyukádat hívtam fel, hogy elkérjem a számodat. A szokásos fanyarságával vette fel “Sziiia, muuucikám, mooondd, miiit aaakarsz?” Mondtam neki, hát abban a pillanatban megváltozott: “Igenis édesem, máris mondom a számát, és akkor ugye hívod? De, ha nem veszi fel, akkor kicsit később! Tényleg díjat kap, de jó!” Ilyen önfeledtnek nagyon régen hallottam…
Engem is hívott, hogy ugye már telefonáltál? És nagyon örült. Mondta a szokásos anyai intelmeket, hogy ne bízzam azért nagyon el magam, meg ilyesmi, de éreztem, hogy mennyire boldog, és büszke rám. Szerintem ezt azért nem volt könnyű elérnem nála. Lehet, hogy ez a másik nagy sikerem?
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
