Amikor meghallottam, hogy elment, ösztönösen szaladtam a könyvespolchoz a könyveiért, mintha azzal, hogy kezembe veszem az írását, itt tarthatnám a Földön azt, aki már elment. De nem találtam őket: egyetlen könyve árválkodik csak, az Emberi kaland. Mellette a nagy űr, a könyvek, amiket kölcsönadtam, amikből már több példányt is vettem, mert annyira megtetszett az ismerősöknek, hogy nem akaródzott visszaadni őket.
Elhiszem. Emlékszem még, az egyetemen mennyien szerettünk volna rá hasonlítani, póz nélkül beszélgetni a legkomolyabb létkérdésekről: sorsról, szabadságról, ember és ember közötti egyenlőségről, arról, hogy mi a helye az embernek a világmindenségben, hogyan küzdhet meg az idővel, az elmúlással, van-e, és ha van, mi az emberi élet célja, értelme.
Nem szobatudós, nem megmondóember
Filozófus volt, szociológus, kultúrtörténész, de nem a komolykodó, homlokát ráncoló, laikus fülnek érthetetlen, elvont nyelven beszélő szobatudós, hanem játékos, eleven, vibráló mester, aki természetes egyszerűséggel szólt mindannyiunkhoz. Hiszen minket figyelt, az életünket, és mindenre kíváncsi volt: rákérdezett és rácsodálkozott a leghétköznapibb jelenségekre is, úgy ismerte és idézte a civilizáció legnagyobbjai gondolkodóit, művészeit, mintha egy belső kör beszélgetéseit árulta volna el. Igaz, bensőséges barátai voltak, Montaigne, Goethe, Shakespeare és a többiek, a szabad és független szellemek.
Ha valaki nem is tudja, ki volt Hankiss Elemér, az csak azért lehet, mert ő nem volt szenzációhajhász módon provokáló, látszani akaró, harsány megmondóember. Nincsenek nálam a könyvei, de amit tanultam tőle, velem van. A számtalan emberi kaland bölcsessége – és mellette a nagy űr, amit maga után hagyott.
A gondolkodás erejéről és élvezetéről
Gondolkodni fárasztó, de szép – csodálatos gimnáziumi magyartanárom, Demeter Katalin bocsátott el ezzel a hankissi mondattal az egyetemre. Nem lettek volna méltók Hankisshoz a jelszavak, de iránymutatásai egyértelműek voltak: nyitott szemmel járni, meghallgatni másokat, megérteni.
“Igen, tévelygek. Keresem azt, ami új, amit még homály fed, ami fontos lehet, ami még élő, ami több, mint a ma adott és ismert. Igen, tévelygek, kalandozom, vagy akár csellengek. Játszom. Nem hiszem, nem vagyok elég gőgös ahhoz, hogy azt higgyem, megtaláltam az igazságot. És nem szorongok annyira, hogy görcsösen belekapaszkodjam, belecsimpaszkodjam abba a biztosnak remélt fogantyúba, amelyet egyszer már megragadtam. És valóban: nem akarok a dzsungelből kijutni. Az élet és az ezerféle lehetőség dzsungeléből. A titkokkal, meglepetéssel, felfedezhető igazságokkal teli dzsungelből. Nem akarok túl hamar kijutni arra a bizonyos, nagyon is áttekinthető »homokos, vizes síkságra«. Ahol már nincs remény.”
Fotó: Falus Kriszta
A becsületről, tartásról és a polgári értékrendről
A Befejezetlen ember című könyvében meséli el azt az esetet, amikor kisfiúként nagyapjával a villamoson utazott.
“– De nagyapa, miért tépted el a jegyeket? – kérdeztük döbbenten.
– Mert nem jött a kalauz – felelte.
– De hát ez tiszta szerencse! Legalább nem kellett fizetnünk.
– Uraim (általában így szólított minket, ha valami haszontalanságot mondtunk vagy követtünk el), a villamoson jegyet kell váltani…
– De hát nem jött kalauz…
– Nem a kalauz miatt. Hanem azért, mert Budapest polgára vagyok, és így ez a villamos az enyém is. Miért csapnám be önmagamat?”
A józan ész fontosságáról és a vélemény szabadságáról
Egyik kedvenc története volt, amit többször is elmesélt, hogy fültanúja volt egy francia vonaton 8-10 éves gyerekek beszélgetésének.
“Én nem hiszek az egyetlen igazságban… Egyszer nagyon régen Franciaországba utaztam. Nem volt hely, álltunk kint a folyosón. Mellettem kis francia cserkészfiúk beszélgettek. Volt egy szóvivő, és volt egy mondata, amelyre mai napig emlékszem. Miután valamit kifejtett, ezt mondta: ez az én véleményem, de lehet, hogy tévedek. Mondta egy nyolcéves gyerek. Nem felejtem el. Ez a descartes-i gondolkodás, hogy tévedni emberi dolog. Jung azt mondja: Az igazságot keresni kell, és az, aki azt mondja, hogy az igazságot megtalálta, az a halál.”
A Befejezetlen emberben azt írta, hogy komoly problémákat okoz, amikor a szenvedélyek és az érzelmek kezdenek uralkodni a józan ész helyett, ami többek között abból fakad, hogy az emberek gyengének érzik magukat.
“A gyenge ember pedig védekezni akar, ezért támad, és a támadásban már benne lehet a szenvedély, de akár a rajongás és a gyűlölet is. (…) Egy igazi polgár úgy érzi, és azt vallja: »Én vagyok én, vállalom magam. Ez itt az én házam, az én vagyonom, az én munkám, az én tudásom. Ez az én társadalmam, aminek szabad, felelősségteljes és büszke tagja vagyok.« Ez a tudat még gyenge a magyar társadalomban. Nem nőttek fel az erős autonóm személyiségek. Gyengék, elveszettek, bizonytalanok vagyunk. Félünk, nem találjuk a helyüket, nem tudjuk, hol és hogyan keressük a megoldást problémáinkra. Forgunk keserű levünkben, és/vagy a csodára várunk.”
A hazaszeretetről
Az ő ötlete, szívügye volt, hogy találjuk ki Magyarországot, hogy azok lehessünk végre, akikké annyira vágyunk válni: szabad, felelősségteljes, magabiztos, erős világpolgárokká. Akik nem veszik magukat olyan véresen komolyan, ahogyan ő maga sem tette. 1944-ben a megbecsült debreceni professzor édesapát és családját kiűzték a tündérkertből és nincstelenségbe taszították, meghurcolták. Hankisst kizárták az Eötvös Collegiumból, segédmunkára kényszerítették, ’56 után lecsukták. Több külföldi egyetem professzora volt, többek között a Stanford és a georgetowni egyetemé, de tanított Firenzében, Brüsszelben, Párizsban, Genfben, Bécsben is. Világpolgárként élhetett volna a világ bármely más pontján. És mégis maradt.
“Tudom, hogy felháborító, égbekiáltó bűn ilyesmit megkérdezni, de a fent említett országok (Anglia, Hollandia, Franciaország, Németország, Svájc, Olaszország, Ausztria) bármelyikének szívesen lennék a polgára. Egyszerűen: önzésből. Mert a polgárosult Nyugat-Európa az emberi társadalom fejlődésének egyik csúcspontja: több lehetőséget kínál a szabadságra, a méltóságra, az emberi személyiség kiteljesedésére, mint a keleti periféria. (…)
Magyarország bűnösen késlekedett a jobbágyfelszabadítással; még a huszadik században is az urak és szolgák országa volt; több millió ínségben élő lakosával az igazságtalanság országa volt, s ma is az; hősies, de reménytelen szabadságharcokban forgácsolta szét az erejét; rövidlátóan, önös érdekből vonakodva, nagy késéssel követte a Nyugat diadalmas modernizációját; önsorsrontó belső civakodásaival önmagát béklyózta, béklyózza meg. S ami most különösen fáj: elfecsérelte az elmúlt 25 év adta lehetőségek jelentős hányadát. De azért be kell vallanom: szeretem az országot. Nyárfaligeteiért. Budapest látképéért. Eötvösért és Deákért, Bethlenért és Klebelsbergért, Szent-Györgyi Albertért, Szilárd Leóért és Neumann Jánosért; Berzsenyiért és Kosztolányiért; a Concertóért. Azért a bizonyos sokszínű kockáért. És persze a debreceni Nagyerdőért.”
A legfelemelőbb üzenet emberségről, méltóságról
2,5 évvel ezelőtt levélben megkértem a tanár urat egy közös ismerősünkön keresztül, írja meg, mi volt a legfontosabb tanács, amit az életben kapott. Ezt válaszolta.
“Egyetemista koromban az Eötvös Collegium diákja voltam Budapesten.
Szüleim Debrecenben laktak.
Édesapámtól minden héten érkezett egy levelezőlap.
Három mondat állt rajta:
»Fésülködj. Ne hadarj. Húzd ki magad.«
Igaza volt, mert kócos voltam, hadartam és görbén álltam.
De ma már tudom, hogy többről is szólt ez az egyszerű üzenet.
Valami ilyesmiről:
Tartsd rendben az életed.
Szólj érthető nyelven a világról, a világhoz.
Őrizd meg emberi méltóságod. Amennyire csak lehet.”
