Segítség, ami megkacagtat – itt a mosolygó terápia

A bemutató foglalkozásán Jean-Pierre ölében a két és fél éves Liza ül. A kislány olyan agyi rendellenességgel született, amely miatt egyelőre nem tanult meg járni, és ülni is csak segítséggel képes. Liza lába és keze szertelenül mozog összevissza, miközben a terapeuta megpróbálja elérni, hogy összehangoltabb mozdulatai legyenek. Ennek érdekében megtartja Liza lábait, a látóterébe pedig egy labdát gurít be. A kislány egy váratlan mozdulattal a színes gömb után nyúl. Olyan, mintha játszanának. Legalábbis nekem úgy tűnik. Holott minden egyes elemnek értelme van. A gyógytornász figyeli a kislány minden reakcióját, és annak megfelelően halad tovább, amit éppen akkor és ott lát. Liza olykor felkacag, mert tetszik neki néhány “játék”. Akkor is ez történik, amikor Jean-Pierre felülteti egy aprócska padra, a hátát megtámasztja egy nagyobb szivaccsal, és miközben megpróbálja elérni, hogy a kislány önmagát kiegyensúlyozva tudjon ülni, a szemébe néz, a fejek egymáshoz közelítenek, és minden egyes “ütközésnél” Liza hangosan felnevet. Hosszan próbálgatják közben az ülést, Jean-Pierre hol az egyik oldalán, hol a másik oldalán támasztja meg egy-egy finom kézmozdulattal a kislányt, és van néhány pillanat, amikor ennek hatására Liza kénytelen egy pici időre kiegyensúlyozni önmagát – olyasmit tesz egy röpke másodpercre, amire önmagától eddig nem volt képes… Aztán persze eldől, és meg kell támasztani, de édesanyja, amikor újra az ölébe veszi, úgy érzi, a terápiás foglalkozás után feszesebben tartja a hátát.

“Liza mikrokefáliával született, ami azt jelenti, hogy a koponyája kisebb, mint kellene – meséli az édesanyja, Molnár Portörő Lili. – Emiatt nagyon sok terápiás foglalkozásra járunk születésétől kezdve, szinte mindent kipróbáltunk már, ami Magyarországon elérhető. Ez az új módszer nagyon barátságosnak tűnik, Liza nem sírt közben. Vannak olyan fejlesztő eljárások, amelyek fájdalmasak voltak a számára, előfordult, hogy sírt a terápia alatt, vagy hányt utána. Nekem nagyon megnyugtató volt látni, hogy itt megvárta a terapeuta a reakcióját, és nem bevett, sablonos gyakorlatokat alkalmazott, hanem azt, amire Lizának épp akkor és ott szüksége volt.”

A gyerekre szabva

– Amikor a gyerekek idegrendszeri sérülésük miatt valamit nem tudnak megtenni, akkor azt egy másféle mozgással pótolják – magyarázza Jean-Pierre Maes, belga gyógytornász-specialista.
– Ezt hívjuk mi atipikus mozgásnak. Minden gyerek esetében más és más, hogy a teste hogyan funkcionál, és az is, hogyan kompenzálja a hiányzó képességeit.  A terápia alatt ezért egyedileg, gyerekre szabva kell megtalálnunk a lehető legjobb utat, amely esélyt ad a fejlődésére.

Miben más az ön módszere?

– A legtöbb terápia sok mindent akar elérni egyszerre, ami igencsak megterhelő. Magam nagyon régóta foglalkozom ilyen betegséggel küzdő gyerekekkel, és az a tapasztalatom, hogy a félelem erőteljesen hátráltatja az ember tanulási folyamatát. Ha viszont olyan helyzetet sikerül létrehozni, ahol a gyerek nem fél, akkor ki fog próbálni olyan dolgokat is, amelyeket egyébként nem. Ezért annyira fontos a légkör. A módszerem egyik fontos alapelve, hogy a gyerek jelenlegi mozgását nem problémának tekintem, hanem egy sajátos megoldási kísérletének, amiből következtetni lehet arra, hogy a teste hogyan működik, milyen agyi folyamatok zajlanak a háttérben. Ezért nem az a cél, hogy erővel legyőzzem az általa jelenleg alkalmazott megoldást, hanem az, hogy arra késztessem, új módszereket alkalmazzon a problémája leküzdésére. Ezért törekszem arra, hogy ne számíthassa ki előre, mi fog történni a következő pillanatban. Ha ez bekövetkezik, és tudja, mi vár rá, akkor abban a pillanatban a régi tapasztalatai szerint kezd el mozogni, és nem alakít ki új mozgásformát a feladat elvégzésére, tehát nem fejlődik. Abban is más, hogy amikor elkezdünk kezelni egy gyereket, akkor holisztikus megközelítést alkalmazunk, figyeljük a mozgását, a koordinációs képességét, az érzékszervei működését, a tudatos, kognitív viselkedést, vagyis igyekszünk egyben látni az egész gyereket. 

Amikor figyeltem önt a bemutató foglalkozáson, akkor azt láttam, nem egy meghatározott feladatsort kellett végrehajtani, hanem pillanatról pillanatra változott, hogy éppen mit csináltak. 

– Az idegrendszeri sérülés következtében ezeknek a gyerekeknek, amikor valami új mozgást szeretnének kipróbálni, sokkal nagyobb kockázatot kell vállalniuk. Egy egészséges fejlődési útvonalon haladó gyereknek nagy szabadsága van abban, hogyan próbál például ülve maradni és megtartani az egyensúlyát. Ezeknek a gyerekeknek ezen a téren sokkal kisebb a mozgásterük. Úgy szoktam ezt elmagyarázni, hogy egy néhány hónapos csecsemő biztosan nem tud síelni, mert nem rendelkezik azokkal az alapképességekkel, amelyek a síeléshez kellenek. Ahhoz, hogy felüljünk, felálljunk és megtanuljunk járni, nagyon sokféle alapkészség kell. Ezért mi nem a járást gyakoroltatjuk, hanem azokat a készségeket, amelyek egy magasabb szintű mozgásformához szükségesek.

Miért érezte szükségesnek, hogy egy új terápiás módszert dolgozzon ki?

– Azok a terápiás eljárások, amelyekkel korábban dolgoztam, előíró jellegűek voltak, ahol meg van határozva, milyen problémára milyen feladatsort kell gyakoroltatni, függetlenül attól, hogy gyerek alapképességei ehhez megvannak-e. Ebben a rendszerben korlátozva éreztem magam – mondja a szakember, és egy videorészletet mutat, ahol a terápia nem gyakorlatszerű, inkább  tűnik dinamikusnak és interaktívnak, amiben a gyerek pillanatnyi hangulata is számít.
– Nem kikényszerítem az elvárt mozgást, hanem olyan ingereket adok, amelyekkel ráveszem arra, hogy megtegye azt, amit kívánok. 

Hiánypótló mozgásterápia

– Ez a módszer sokkal jobban épít a gyerek kreativitására, és erőteljesebben figyel arra, hogy az adott gyereknek az adott pillanatban mire is van szüksége – mondja dr. Büki György gyermek-ideggyógyász, a módszer hazai népszerűsítője. – Ha a terápiában túl magasra tesszük a lécet, akkor a gyerekben könnyen frusztráció, félelem alakul ki, ami önmagában is akadályozza a fejlődést, a tanulási folyamatot. Holott hosszú távon van szüksége fejlesztő foglalkozásra, nem mindegy tehát, hogy kialakul-e ez a terápiás félelem. Azt látom, hogy nagyon sok gyógytornász szemléletében benne lenne ez a fajta megközelítés, de a most Magyarországon elérhető módszerek ezt nem biztosítják számukra. Nagyon hiányzik nálunk ez a fajta szemlélet. Ehhez persze kell némi nyitottság, hiszen egyedi, nem sablonos megoldásokról van szó. Számomra azért különösen meggyőző a Maes-terápia, mert a gyerekek mosolyognak a foglalkozások alatt. Első pillanatra ez inkább emberi érvnek tűnik, de szakmai is, mert ez a fajta oldott légkör az, ami a gyerek fejlődését a leghatékonyabban biztosítja. A szülői visszajelzések is gyakorta pozitívak, arról számolnak be, hogy a kezelés alatt a gyerekek olyasmire voltak képesek, amire egyébként nem, és ez minden édesanya és édesapa számára nagyon biztató.