Rablásért 6 év, gyermek elleni szexuális erőszakért 7 év: hol itt az igazság?

Egy mai hír: a Makói Járásbíróság 6 év börtönbüntetést, illetve 6 év közügyektől eltiltást szabott ki arra a férfira, aki három fiatalkorút rabolt ki Makón, és összesen 960 forintot zsákmányolt.

Egy tegnapi hír: a Debreceni Törvényszék első fokon 7 év 6 hónap börtönre ítélte az a nevelőapát, aki rendszeresen megerőszakolta, és megverte élettársa kiskorú fiát, akit olyan brutális körülmények között tartottak egy kutyaházban, hogy a gyerek mentálisan és testileg is alulfejlett maradt. Anyját 2,5 évre ítélték kiskorú veszélyeztetéséért.

És nem felejtettük el – hogyan is lehetne? – a szigetszentmiklósi drámát.

Nyilvánvaló, hogy mára meghaladtuk a szemet szemért, fogat fogért elvét – bár amikor azt halljuk, olvassuk, hogy szakértők szerint csoda lesz, ha ezek a bántalmazott gyerekek valaha is kiheverik a velük történteket, erős a késztetés, hogy a legrosszabbat kívánjuk a gonosztevőknek.

Ezer sebből vérzik a rendszer

Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértőt kérdeztük meg, hogyan működik az a rendszer, ahol ekkora távolság tátong a bírósági ítéletek és aközött, amit felhorgadt igazságérzetünk diktál.

A szakértő szerint – erősen idézőjelesen – az egyetlen “haszna” ezeknek az ügyeknek: ha a közvéleményben felmerül, mégis hogyan lehet a szexuális bántalmazásért járó büntetés akkora, mint, mondjuk, egy lopásé vagy közlekedési vétségé. Gyurkó Szilvia az elmúlt 8-10, de különösen az utóbbi 3-5 évben elmozdulást lát: már kevésbé vagyunk toleránsak a gyermekbántalmazási ügyekkel szemben.

A baj az, hogy szórványos esetként kezeljük ezeket a történeteket, amely megbélyegez akár egy várost is. Pedig nem zárványról, hanem kontinens méretű problémáról van szó. A szigetszentmiklósi, a görbeházai és megannyi más szomorú eset arra hívja fel a figyelmet, hogy valamit tenni kell. A gyermekellátó rendszer menthetetlen állapotára az ombudsmani jelentéstől kezdve az Állami Számvevőszék vizsgálatain át sokszor felhívták a figyelmet. Ezer sebből vérzik, az igazságszolgáltatás pedig láthatóan nem mozdul el a gyermekbarát igazságszolgáltatás irányába. “Ha a BKV vagy a közlekedésirányítás működne úgy, ahogy a gyermekek érdekeiért felelős szervezetek, már este az utcán lennénk és tiltakoznánk” – fogalmaz a szakértő.

Évekig húzódó eljárások, meghurcolt gyerekek

A gyermekbántalmazási ügyeket soron kívül kellene tárgyalni és az eljárásnak határidőt szabni. Az ilyen ügyek mégis nagyon sokáig, olykor 6-7 évig is elhúzódnak. Az okok számosak: sok a szakértő, vagy váltogatják egymást, nehéz a nyomozás, nincs a különböző szervek között együttműködés.

A gyermekbarát igazságszolgáltatás nem a szépen berendezett, csili-vili kihallgatószobákon múlik. Jelenleg itthon a bírók képzésének nem része, hogyan lehet felismerni a gyermekbántalmazás tüneteit, csak saját elgondolásaikra, tapasztalatukra támaszkodhatnak. Ahelyett, hogy szakszerű képzést kapnának arról, mit jelent, ha valakit nem szeretnek a szülei, és bántalmazzák. Az ilyen felkészítés célja természetesen nem az, hogy a szakértői véleményeket mellőzzék, ne adj’ isten a spórolás, hanem az érzékenyítés a családon belüli erőszak, a gyermekbántalmazás áldozatai iránt.

Belgiumban például már a rendőrök is 300 órás képzésen vesznek részt – amelyet utána folyamatosan kiegészítenek újabb és újabb gyakorlatokkal – arról, hogyan lehet gyermekáldozatokkal bánni. Kezdve onnan, hogy kihallgatáskor nem kikérdezik a gyerekeket (akikben általában nagy a megfelelésvágy, és azt mondhatják, amit a felnőttek hallani akarnak), hanem orientálják. Teret nyitnak nekik, hogy saját szavaikkal mondják el érzéseiket, a velük történteket. Így például Belgiumban nem történhetne meg az, ami Magyarországon, ahol egy négy és fél éves kisgyereket arról faggatott a bíró, hogy volt-e erekciója az őt zaklató férfinak.

Nagyon nem mindegy, mi lesz a szülőkkel

Eltérő, hogy az igazságszolgáltatáson belül a bírák és ügyészek mit tartanak elég súlyos büntetésnek.

De igazából nem is a büntető törvénykönyv (Btk.) a jó eszköz arra, hogy a gyermekbántalmazási ügyeket szankcionálja. Amit az igazságszolgáltatás tehet, az legfeljebb az, hogy jól odacsap. Sokkal inkább a kudarcba fulladt gyermekvédelmi szakellátásnak kellene tennie arról, hogy a szülők tanuljanak tetteikből.

Na és, ha bezárják őket 2-3 évre, mi garantálja, hogy a következő gyereknél nem követik el ugyanazt, hogy más nevelési eszközöket választanak? Milyen segítséget kapnak, hogy máshogy viselkedjenek gyermekeikkel? Honnan tanulhatnák meg, milyen szülőnek lenni, felelősséget vállalni értük – elvégre a gyermeknevelés tanulható, a szülő-gyerek kapcsolat pedig élethosszig tart – emeli ki Gyurkó Szilvia.

Az is fontos szempont, hogy mi lesz akkor, ha a szülők szabadulnak? Keveset beszélünk arról – például a szigetszentmiklósi eset kapcsán -, hogy ha a szülőknek elvették is a felügyeleti jogát, de a kapcsolatnak meg kell maradnia. De hogyan lehet azt biztonságossá tenni a gyerekek számára, egyáltalán: elképzelhető-e? Mert ha hermetikusan el vannak zárva a a szüleiktől, az is károsan hathat a gyerekek lelkivilágára.

Nem hibáztatni, hanem kijavítani a hibát

Gyurkó Szilvia említ egy Nagy-Britanniában most folyó vitát: David Cameron miniszterelnök 5 év szabadságvesztéssel büntetné azokat, akik az ellátórendszer résztvevőiként elmulasztják jelenteni, figyelmen kívül hagyják, vagy elhanyagolják a gyermekbántalmazási ügyeket. Az ottani ellenzék ezt megfejelte azzal, hogy mindez csak akkor működik, ha a teljes gyermekvédelmi jelzőrendszer hatékony, van együttműködés az intézmények, a rendőrség és a bíróság között.

Nálunk is erre lenne szükség, a bírósági ítéletek kapcsán gondolkodjunk el, ha válaszokat nem is találunk, de kérdezzünk rá, hogyan lehetne jó irányba mozdítani a mostani rendszert.

Nem jó, ha a rendszer egyetlen elemét kipécézzük, ráhúzzuk a vizes lepedőt, és minden felelősséget rátolunk – ez önbecsapás, és rossz üzenetet is küld a társadalomnak. Politikai akaratra van szükség, szembenézésre a történtekkel, a bűnbakkeresés helyett pedig arra, hogy egységben, egymásra organikusan épülő elemek összességeként szemléljük a gyermekvédelmet.

Azt szeretném látni, hogy egy vezető – például a gyámhivatalból, a kormányhivatalból vagy bármelyik gyermekvédelemmel foglalkozó hivatalból – kiállna, és azt mondaná: sajnálom, hogy ez történt. Ez így nem mehet tovább.