A 20 éves Anton Tumanov története bejárta a sajtót. A fiatal katona el sem tudott búcsúzni menyasszonyától, amikor besorozták. Tavaly augusztusban hívta fel édesanyját, hogy csapatát Donyeckbe küldik. Tíz nappal később Jelena Tumanova egy koporsó kicsi ablakán keresztül látta viszont fiát. A lábait leszakította egy akna – így mesélték neki a fiú katonatársai –, bár a halotti bizonyítványon az szerepelt, hogy sok vért vesztett, miután repeszek több helyen megsebezték, és hogy a 27777-es egységgel állomásozott Csecsenföldön, több ezer kilométerrel arrébb.
Az orosz hatóságok kitartóan tagadják, hogy orosz katonák és katonai felszerelések lennének Ukrajnában: akkor mégis miért kapják vissza koporsóban a rokonok szeretteiket? Az orosz katonai jelenlétet a NATO műholdas felvételei, az EBESZ megfigyelői, az ukrán kormány, az EU képviselői és több nemzetközi hírügynökség tudósítói megerősítették. Ráadásul tavaly augusztusban 10 ejtőernyőst foglyul ejtettek. Aki orosz katonaként Ukrajnában tartózkodik, az az orosz kormány szerint önkéntes, akit az orosz testvéreiért érzett aggodalom vitt Kelet-Ukrajnába. Névtelenek, arctalanok, ők a “zöld ruhás férfiak”, akik hivatalos dokumentumok és személyazonosító jelek nélkül mennek a harci zónába. Máskülönben a katonai jelenlét tabutéma.
Emberjogi szervezetek szerint most is küldenek orosz katonákat Ukrajnába, bár kevesebbet, mint tavaly augusztusban. Egyes becslések szerint körülbelül 15 ezren lehetnek most ott – a halottak száma bizonytalan, több százra tehető. A Reutersnek nyilatkozó Human Rights Council képviselője szerint jelöletlen, futtában kiásott sírokba temették azokat, akikről otthon azt mondják, eltűntek.
Hallgatnak, mint a sír
A halottak hozzátartozóit az orosz hatóságok hallgatásra kényszerítik és megfélemlítik – máskülönben megfosztják őket attól a segélytől, ami akkor jár, ha a katona szolgálat közben halálozik el – a segélyek folyósításával jelenleg amúgy gondok vannak. A törvény szerint 3 millió rubeles (több mint 14 millió forint) kárpótlás és a 2 millió rubeles (9,5 millió forintnyi) biztosítási összeg jár az elhunyt családjának. Ez kevesebb, mint az a kárpótlás, amit akkor kapnak a hozzátartozók, ha a katonák hivatalosan elismert orosz háborúban esnek el – utóbbi esetben lakást is adnak a gyászolóknak.
De néhányuknak elege van a hallgatásból.
“Amikor Anton bevonult, nem tudtuk, hogy a katonáinkat Ukrajnába küldik – nyilatkozta egyikük a Guardiannek. – Ha tudtam volna, ha tudta volna… nem vonult volna be. Vagy ha igen, nem engedtem volna. De azt mondta: ne aggódj, Putyin azt mondta, senkit nem fognak odaküldeni.”
Az orosz elnök kiáll amellett, hogy hivatalosan nem harcolnak a felkelők oldalán. Bár az elesett katonatársak titkos temetései felháborítják a katonákat, nem akarnak róla beszélni, mert félnek a következményektől. Elméletileg megvádolhatják őket azzal, hogy ukrán zsoldosok, sőt háborús bűnösök, és bíróság elé állíthatják őket.
“Kapnak 100 ezer rubelt, az elég alkoholra és a temetésre”
Natasa Andrjanova a fiát veszítette el, nem tudja, hogyan és hol, nem tudja, miért. Halálának körülményeit se a katonatársak, se a feljebbvalók nem taglalták: “mintha államtitok volna, de sokkal inkább egy állam által elkövetett bűn.” Temetésén mindenki hallgatott, senki nem mondott köszönetet a fiának. A másik fia felhívta azt az egységet, ahol Szergej szolgált, a tiszt azt üzente a gyászolóknak: “Mit akarnak? Kapnak 100 ezer rubelt, az elég alkoholra és a temetésre.” Az orosz katonaanyákat tömörítő szervezet vezetője, Anna Poljakova azt kérte a kormánytól, hogy fedje fel a halálesetek hátterét. Válaszul a hatóság Poljakovát külföldi ügynöknek, hazaárulónak titulálták.
A sebesült katonákat még a kórházban megkeresi a hatóság. Őket hősöknek kiáltják ki, de a szájukat nekik is tartaniuk kell: nem parancsra ment Ukrajnába, hanem önkéntesként.
Az orosz hadseregben szolgálni egy éber rémálom: a zaklatás és megalázás olyan nagy mértékű, hogy sokan a katonaság alatt öngyilkosok lesznek. A bántalmazásokat szinte mindig figyelmen kívül hagyják vagy eltitkolják. Csupán 2002-ben 500 katonát vertek agyon az orosz hadseregben: az esetet Anna Politkovszkaja tárta fel, aki később merénylet áldozata lett. “A tiszteket összefogja a katonák szülei iránt érzett gyűlölet, mert nagyon gyakran, amikor a körülmények egyszerűen emberhez méltatlanok, a felháborodott anyák tiltakoznak fiaik halála miatt, és büntetést követelnek.”
