A Tárki felmérése szerint csúcson van az idegenellenesség Magyarországon. Az emberek kvázi fele elutasítja a menekülteket akkor is, ha közvetlen tapasztalatuk sosem volt velük.
A dologgal az a baj, hogy mindenkit érint. Érint téged, aki beállsz a sorba, érint engem, akinek ezt pokolian rossz látni, érinti a menekülteket segítő civil önkénteseket, akiknek nap mint nap beszólnak, érinti persze a menekülteket, és azokat is, akik eddig azt hitték; nincs félnivalójuk ebben az országban. Ők azok, akik itt születettek, vagy itt született a gyerekük, eddig senkinek semmi baja nem volt velük, de a növekvő hisztéria mostanra őket is elérte.
“Félelemben nem lehet élni!”
Elérte például a 35 éves Nórát, akinek édesapja kenyai. Nóra szabadúszó grafikusként egy Győr melletti településen él. “A bőröm színe miatt megszoktam, hogy az emberek megnéznek az utcán, de mostanra megváltozott a tekintetük – meséli. – Ahogy felszállok a buszra, érezhető, hogy nem csak egy pillanatig vagyok már érdekes. Valahogy sokkot érzek a tekintetükben, főként pedig gyanakvást. Jóval tovább bámulnak, mint régebben, aztán gondolom, rájönnek, hogy nem lehetek menekült, mert ahhoz túl jól öltözött vagyok, és túlságosan európainak tűnök.”
Nóra ismerősei eleinte azt mondták, hogy biztosan csak képzelődik, egészen addig, amíg együtt nem utaztak vele. Az út végén bevallották Nórának, hogy ugyanolyan rossz érzésekkel szálltak le, mint ő.
“Tudom, hogy ez nem rólam szól, mégis nagyon megvisel – folytatja a fiatal nő. – Életemben először félek. Gyakran járok Budapestre, szóba sem jöhet már, hogy éjjel egyedül menjek haza. Még bizakodom, hogy ez az idegengyűlölet csak átmeneti hisztéria, ha nem így lesz, ha netán folytatódnak az atrocitások, párkapcsolat ide vagy oda, biztos, hogy külföldre költözöm, pedig eredetileg nem ezt terveztem. Édesanyám is félt engem, épp ezért megértené, ha elmennék. Tudja, hogy a biztonság alapszükséglet, és hogy nem lehet félelemben élni.”
“Mikor mész menekülttáborba?”
A japán származású Aina hat éve él Magyarországon, magyar férjével és óvodás kislányukkal. “Egyértelmű volt, hogy Aikót magyar óvodába adjuk, eddig nem is lehetett panaszunk semmire – meséli. – Sem a kislányom, sem én nem éreztünk semmilyen kitaszítottságot, azonban nemrég elkezdték Aikót a gyerekek kérdezgetni, hogy ő honnan menekült ide, és mikor megy menekülttáborba. Aiko nem is értette először a kérdéseket, ezért másnap elmesélte nekünk itthon a történetet. Látszott, hogy a gyerekek nincsenek tisztában a szavakkal, de a viselkedésükön az is érződött, hogy elkezdtek máshogy nézni Aikóra. Eddig nem tekintették idegennek, de néhány gyerek elkezdte most ezt mondogatni neki. Nem tudom, mit gondoljak erről az egészről, szerinted félni kell? Féltenem kell Aikót a kiközösítéstől?”
Aina szerint ők nem nagyon érzékelnek az idegengyűlöletből semmit, főként mivel kialakult baráti körük van, de ha a kislányuk célponttá válik, bemennek az óvónőhöz, és megkérik, hogy mesélje el a gyerekeknek Aiko történetét. Azt, hogy a többi gyerekhez hasonlóan ő is itt született, és bár édesanyja japán, a magyart tekinti anyanyelvének, magyarnak érzi magát.
