Van néhány nap nyár végén, amikor rengetegen járják a bevásárlóközpontokat, szupermarketeket. Kezükben listák, bevásárlókosarukban a legkülönbözőbb áruk, zsebükben (normális esetben) több tízezer forint. Határidőre kell beszerezniük mindent a nagy napra. Számtalan apró-cseprő holminak kell a kosarakba kerülnie. Egymást kerülgetik, gyerekeik kívánságait is próbálják teljesíteni: lovas, pókemberes, Hello Kitty-s, Szófia hercegnős vagy épp vagány, menő, márkás holmikra vágyó gyerekek igényeit és a tárcában lapuló ezresek mennyiségét kell összhangba hozniuk.
Sarah Jessica Parker a Csak tudnám, hogy csinálja című filmben néha kicsit megőrül a sok feladattól
Rendszerint nőket látunk ilyenkor homlokráncolva a pultok között keresgélni. A teljes bevásárlás a nyakukba szakad.
Nem, nem a karácsonyról van szó. Az iskolakezdésről beszélünk.
Amennyire saját bevásárlóturnéinkon látjuk, a cipőboltban az akciós tornacsukáért tolakodó, a helyes méretért az ömlesztett halmot kényszerűségből, de állhatatosan áttúró, a legjobb színes ceruzákat kereső, a logikai készlet mibenléte felett töprengő vevők döntő többsége nő. Az anyák veszik a tanszereket, a ruhákat, a cipőket. Összeszorított szájjal, akkurátusan évről évre csinálják, csináljuk. Így szokás. Munka után, szombaton – hiszen vasárnap már nem lehet – megyünk, kiálljuk a sort, pipáljuk a listákat.
De álljunk csak meg egy pillanatra: hogy és miért lett az egész iskolakezdési cirkusz női feladat?
Hiszen lássuk be, egy férfi éppen annyira tud egy lista alapján dolgokat megvenni, cipőt a gyerek lábára próbálni, árakat összehasonlítani, mint egy nő. Az elsős anyukáknak ugyanúgy halandzsa a bevásárlólista minden második tétele, és detektívként vizslatják a polcokat a passzoló terméknevet kutatva, ahogy egy férfi a megtehetné. Mi sem úgy születünk, hogy tudjuk, mi az a számolókorong, és az van-e a dobókocka alakú kék dobozban.
Aztán a szülői értekezleteken is tízből nyolc résztvevő nő. Egyszerűen azért, mert nálunk így szokás. Itt, Magyarországon a legtöbb családban a nők dolga ez is, mind. Mert a magyar embernek még mindig meggyőződése, hogy a házimunka és a gyereknevelés leginkább a nő dolga. A férfi annyit vállal, annyit segít, amennyit gondol, és alapvetően jól van ez így, ahogy van, van neki más gondja-baja elég.
A mai valóság így az, hogy az anyák közül rengetegen joggal érzik kizsigerelve magukat, hiszen minden a nyakukba szakad.
Pedig az anyák túlterheltségén senki nem fog helyettünk változtatni. Ha nem szólunk semmiért, jobb a békesség alapon, csak fenntartjuk az eddigi rendszert.
Az egyenlőség nem a nők ügye. Mindenki jól jár, ha a nemétől függetlenül egyformán helyt tud állni kenyérkeresőként, a házimunkában és a gyermeknevelés terepén.
Az is fontos, hogy ismerjük be, gyerekeink apja, a férfi, akivel élünk, igenis alkalmas és képes helytállni az egyelőre ránk testált feladatokban, legfeljebb gyakorlatra kell szert tennie. Nekünk is szükségünk volt erre, csak éppen mi többnyire gyerekkorunk óta fokozatosan, észrevételen sajátítottuk el a teendőket.
Sok nőt ugyanis arra neveltek, hogy otthon és a gyerekek körül mindent maga kell megoldjon, hogy a férfiak erre alkalmatlanok, a nők pedig egyenesen erre születtek. Egyik sem igaz.
A munkamegosztást kérni és kialakítani nem szégyen. Ma még talán csak kevesen mernek kiállni a saját érdekeikért, de hamarosan – ha gyerekeinket már úgy neveljük – egyre természetesebb lesz, hogy a családi munkamegosztás közös ügy, és eredményeképpen még az iskolakezdési őrület sem csak a nők dolga lesz, hanem a szülőké. Úgy is mondhatnánk: közös. Babzsákostul, tolltartóstul.
És talán akkor már nem is lesz annyira őrjítő.
