Sokszor kényelmes beleolvadni a tömegbe, elvesztve egyéniségünket – hiszen így biztosan megfelelünk a köz elvárásainak. Azonban a saját személyiségünk fel nem vállalása elkényelmesít minket is és a környezetünket is. Nem kell dolgozni az elfogadásért, hiszen átlagosnak, szürkének lenni egyszerű, senkit sem zavar. Innen már csak egy lépés, hogy úgy tegyünk, ahogy elvárják tőlünk, rendszeresen, minden nap.
Néhány eset kapcsán jól látható a folyamat, hogy hogyan jutnak el emberek a teljes jellegtelenségig, és egy idő után milyen súlyos problémát is jelent mindez számukra.
| Szerzőnk Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus, pár- és szexuálterapeuta. A Babes – Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán végzett, mint pszichológus. A Magyar Családterápiás Egyesület család- és párterápiás képzését követően a Semmelweis Orvostudományi Tudományegyetem posztgraduális képzésén tanult szexuálterápiát. Tagja a Magyar Családterápiás Egyesületnek és a Szexológiai Tudományos társaságnak, valamint a Magyar Szimbólumterápiás Egyesületnek. |
Ilona 42 évesen azt sem tudja, ki ő valójában
Amikor Ilonától azt kértem, hogy négy percig beszéljen magáról, válaszoljon arra a kérdésre, ki is ő valójában, mit mondana el önmagáról, akkor néma csönd következett. Láttam, teljesen meg van zavarodva, nem jönnek a szavak, szégyen és kétségbeesés tükröződött a tekintetében, még a testtartása is megváltozott. Segíteni próbáltam, biztattam, elmondtam, én mit válaszolnék, ha nekem tennék fel a kérdést.
A néma csöndet egy bátortalan mondat törte meg: “Negyvenkét éves budapesti nő…” Itt elakadt a lélegzete, ennél többet nem volt képes mondani. Csak annyit, hogy nem is tudja valójában, ki is ő, hiszen mindig mások kedvére tesz, annak él, hogy a környezetében élő embereknek legyen jó. Elmondta, úgy érzi, neki nincs is személyisége, elvesztette a kapcsolatot önmagával.
Az egész életét az tölti ki, hogy koldulja a szeretetet, mert neki mindig azt mondta az édesanyja, hogy rossz kislány, és senki sem fogja szeretni. Elhatározta, hogy bebizonyítja önmagának, hogy igenis szeretik őt. Csakhogy ez azzal járt, hogy feladta személyiségét.
“Tudod, amikor kislány voltam és állandóan szidtak engem, és azt hallgattam nap mint nap, hogy engem senki sem fog szeretni, egy idő után el kellett hinnem. Ezek után mindig törekedtem arra, hogy háttérben maradjak, a jellegtelenség volt az a fegyver, amivel el tudtam érni azt, hogy ne vegyenek észre. Akkor biztosan nem kaptam szidást. Meghúzódni, észrevétlenné válni, nem mondani semmit, csakis egyetérteni a másikkal. Ez volt a megoldás. Aztán egy idő után rájöttem, hogy ha azt csinálom, amit elvárnak tőlem, akkor ragaszkodni fognak hozzám. Akkor még nem tudtam, hogy ennek súlyos ára lesz. Csak azt éreztem, hogy ha a másik kedvére teszek, akkor mosolyog rám, kedves velem, szívesen felhív, és még néha meg is köszöni. Boldoggá tett egy-egy mosoly, amit kaptam az emberektől.
Emlékszem, amikor párkapcsolatom lett, akkor is csak az volt a fontos, hogy a párom, Tibi mit szeretne. Nem volt önálló véleményem. Az volt jó nekem, ami neki volt jó, illetve már tudom, hogy nekem az nem volt jó, csak el akartam hinni, hogy nekem is az az igényem. Boldoggá tett, amikor a másik problémáját megoldhattam. Senki nem mondta nekem, hogy te bolond vagy, mit csinálsz, hisz ez nem rólad szól, ez neked nem lesz jó. Senki nem szeretett, csak használt. Már szégyellem magam, hiszen bűntudatom van magammal szemben. Azért, mert egyáltalán nem figyeltem arra, hogy nekem mi a jó.
Az a baj ezzel, hogy a hosszú időn keresztül, éveken át tartó »szolgálat« során nem vettem észre, hogy közben magamat nyírom ki. Az motivált, hogy szeressenek. Most az bánt, hogy úgy érzem, nem szerettek, hanem kihasználtak. Ezt az érzést nagyon nehéz feldolgoznom, és azt sem látom, hogyan kerülhetnék kapcsolatba önmagammal. Senkinek érzem magam, egy jellegtelen senkinek, akinek nincs meg az a képessége, hogy odafigyeljen magára. Nem lehet szavakba önteni azt, hogy mennyire tehetetlennek érzem magam, és bűntudatom van, hogy ezt idáig hagytam fajulni.”
Ilona esetéből jól érezhető, hogy ha az ember nem figyel saját magára, alárendelődik az emberi kapcsolataiban, és egy idő után elveszítheti a kapcsolatot önmagával, miközben a környezetében lévő emberek hajlamosak lesznek kihasználni őt. Hiszen semmit nem tagad meg a másiktól. Ezzel a viselkedéssel azt tanítjuk meg a környezetünknek, hogy nekünk minden megfelel.
Egy idő után az emberek akaratlanul is természetesetnek veszik, hogy mi mindig rendelkezésre állunk, mindig készenlétben várjuk azt, hogy mikor lesz ránk szükség. Tudtukon kívül is kihasználják azt a potenciált, amit mi biztosítunk – magyarul kihasználnak minket úgy, hogy ők sem érzik annak, hiszen mi minden kérésükre zöld lámpát adunk. Veszélyes játék ez, és bármennyire úgy tűnik, ártalmatlan, nagyon is ártó. Hiszen az önbecsülésünk, ami eredendően is elég gyenge volt, még inkább meggyengül, s jön a mardosó bűntudat, a szégyen, az önhibáztatás és a negatív érzelmi spirál, amiből nagyon nehéz kikerülni.
A jellegtelenség, a környezetbe való beolvadás biztonságos. Ha valaki ezt az élet minden területén alkalmazza, akkor valószínűleg a bátortalanságának oka a saját bizonytalansága. Amikor egy ember fel meri vállalni önmagát, ízlését, személyiségét, őszinte reakciókat ad a külvilág ingereire, képes képviselni a határait, akkor harmóniát érez önmagában, hiszen a válaszai konzisztensek önmagával. Ekkor érezzük azt, hogy önmagunk vagyunk.
Ágota: “Minden körülmények között kiállok magamért”
“Világéletemben tudtam, mit akarok, és soha nem voltam arra kíváncsi, ki mit szól hozzá. Amit gondoltam és éreztem, ki is mondtam, és nyilvánosan is mertem vállalni a saját véleményemet, tudtam képviselni az érdekeimet. Amikor egy közösségbe bekerültem, azt vettem észre, hogy furán néznek rám, talán az erőteljes személyiségem azonnal átütött. De ez soha nem zavart engem. Nekem nagyon fontos minden körülmények között, hogy képviseljem, amit érzek. Ha nem ezt tenném, akkor nagyon rosszul érezném magam a bőrömben. A múltkor egy képzésre jártam. Amikor betoppantam, érezhetően a feje tetejére állt minden.
Azt is éreztem, hogy a csoporttársaim befogadtak, de voltak néhányan, akik nem tudtak a dinamikámmal mit kezdeni. Aztán pár hét után azt vettem észre, hogy az »ellenségeim« tisztelni kezdtek, kíváncsiak voltak rám, a véleményemre, keresték a társaságomat, elkezdtek velem intenzíven barátkozni. Valószínűnek tartom, hogy pontosan látták azt, hogy én azt az utat járom, ami nekem jó, és elkezdték tisztelni a kitartásomat, megtapasztalták a segítőkészségemet, és ez meggyőzte őket. Jó érzés az, hogy nem kell elvesztenem a személyiségemet, így is képesek az emberek szeretni engem.”
Ne parázz a konfliktustól!
Ágota képes megtanítani a környezetének, azt, hogy milyen is ő valójában. A konfrontáció – ami néhány helyzetben a véleménykülönbségek által létrejöhet – a hiedelemmel ellentétben nem káros dolog, hanem egy fontos, a fejlődést elősegítő interakció. Megtanítja a környezetnek azt, hogy valójában milyen igényeink és elvárásaink vannak, és azt, hogy van kapcsolatunk önmagunkkal, és képesek vagyunk képviselni a saját érdekeinket. A konfrontáció során mindkét fél szembesül a másik véleményével.
Nem feltétlenül kell két embernek egyetérteni, még akkor sem, ha egy párt alkotnak. Egy a fontos, hogy el tudják egymásnak mondani a véleményüket, és meg is tudják indokolni, miért gondolják így. Ezzel magunkról tanítunk valamit a másiknak.
De ha erre nem vagyunk képesek, és inkább meghajlunk a másik akarata előtt, akkor is, ha nem értünk vele egyet, az sajnos hosszú távon nagyon káros a párkapcsolatban, hiszen nem a valóságot tanítjuk meg magunkról a másiknak. A másik következmény, hogy egy idő után kezdjük magunkat rosszul érezni a bőrünkben a disszonancia érzése miatt. Azonban ha képesek vagyunk felvállalni önmagunkat, akkor a környezetünk, a párunk azt érzi, hogy van tartásunk, határozott véleményt képviselünk, és tiszteletet ébreszt a személyiségünk.
Sándor: “Olyasmi érzésem van, mintha két ember lennék”
Sándor érkezik hozzám, egy magas nyúlánk férfi. Szomorú tekintete azt sugallja, hogy egy nehéz időszakon van túl. Amikor mesélni kezd, láthatóan nem akar elérzékenyülni, makacsul tartja magát. Elmeséli, hogy szerelembe esett, és ez neki nagyon félelmetes érzés. Sebezhetőnek és védtelennek érzi magát, mert eddigi életében a nagy érzelmek megjelenésekor elvesztette a tartását, az önmaga feletti kontrollt, kicsi gyermek módjára kezdett el viselkedni a kapcsolataiban, amelyek aztán sorra kudarcba fulladtak.
Sándor teljesen alárendelődött a párjának, mert azt érezte, őt csakis akkor fogják szeretni, ha mindent úgy csinál, ahogy a másik félnek jó. Így azt érte el, hogy hamar megunták a nők, sőt nevetségessé is tették. Az érzelmek olyan nagymértékű alárendelődést eredményeztek nála, mint egy kicsi gyermeknél, aki az édesanyja szeretetét úgy kívánja megkapni, hogy azt csinálja, amit az anyukája mond neki. De azt Sándor is érezte, hogy ez a viselkedési mintázat a párkapcsolatban nagyon nagy károkat okoz.
“Szégyellem magam önmagam előtt, és bánt az, hogy már több kapcsolat is tönkrement azért, mert az érzelmek hatására mindent meg akarok adni a nőknek. Tartás nélkülivé válok. Érzem és látom mindezt, ennek ellenére mégsem vagyok képes másként viselkedni. Nem értem magam. Félek és szorongok, hogy ha ellentmondok vagy mást igényem lenne, mint a kedvesemnek, akkor el fog dobni és nem fog szeretni. Olyasmi érzésem van, mintha két ember lennék. Az egyik, aki látja, hogy a másik nem helyesen cselekszik, és a másik énem, aki feladja önmagát, és – mint egy kicsi gyermek, akinek nincs kialakult személyisége – azt teszi, amit az anyja, ez esetben, amit a barátnőm mond. Persze sokszor válok hisztissé is, amikor már kétségbeesem és nem értem magam. Ez végképp kiveri a biztosítékot.
Eddig ezt a kontrollálhatatlan helyzetet úgy védtem ki, hogy nem engedtem meg magamnak a szerelmet. Már hosszú évek óta nem fordult elő velem, hogy szerelmes legyek, inkább maradtam higgadtan tudatos férfi, aki nem enged közel magához senkit. De úgy érzem, egyre nehezebb érzelmek nélkül élnem. Viszont ha érzelmeket engedek meg magamnak, akkor védtelenné válok. Most nagyon haragszom magamra, és ez az érzés még tetézi az egyébként is nehéz érzelmi állapotomat.”
És te milyen emberré szeretnél válni?
Amikor megkérdeztem Sándortól, milyen lenne a vágyott állapot, amiben jól érezné magát, akkor azt válaszolta, hogy egy olyan ember szeretne lenni, aki rendelkezik önismerettel, akinek van önmagával kapcsolata, és amikor ez a kapcsolat már virágba borult, majd csak akkor szeretne szerelmes lenni. Akkor érezné azt, hogy félelem nélkül, de a határait képviselve, erős férfiként tudna örömet szerezni párjának. Mindezt úgy, hogy nem érezné magát sérülékenynek akkor, amikor az érzéseit is a felszínre engedi. Ez lenne számára a vágyott dimenzió.
A változás alapfeltétele a felismerés. A szembesülés fájdalmas ugyan, de ez a kiindulási pont, az az ugródeszka, ahonnan a változás elindulhat. Akár külső segítséggel is.
Mit gondolsz, te képes vagy rá?
