Menekülttáborból egy közparkba költözött, mégis Magyarországon maradna

“Már nem a bicskei menekülttáborban lakom. Négy hónapja, hogy ki kellett költöznöm onnan, azóta parkokban alszom. Ide csak mosakodni és ruhát váltani, na meg az itt maradt többiekkel találkozni jövök vissza” – adta a meglepő választ Musa, a Szudánból származó fiatal férfi kérdésünkre: ő is a bicskei menekülttáborban lakik-e. Bicske belvárosában találkoztunk vele és két társával – mint megtudtuk, épp a vasútállomásra sétáltak, hogy feltegyék Musát a vonatra.

Musa, aki Szudánból érkezett, már oltalmazottként elismert menekült Magyarországon. Jelenleg fővárosi parkokban alszik.

Két társával, egy fiatalabb és egy idősebb szíriai férfival ellentétben Musa már oltalmazottként elismert menekült Magyarországon, ami azt jelenti, hogy öt évig biztosan Magyarországon maradhat, és az országon belül szinte ugyanazok a jogosultságai, mint egy magyar állampolgárnak. Az oltalmazott státusszal járó személyi okmányok – útlevél, személyi igazolvány, lakcímkártya – kézhez kapásától számított két hónap leteltével viszont, a Bevándorlási Hivatal (BÁH) szabályai szerint, Musának ki kellett költöznie a menekülttáborból.

“Nagyon nehéz lakást találni, mert nagyon ritka, hogy egy menekültben, aki nem beszél még magyarul se, megbízik egy főbérlő” – magyarázta Musa, szerinte hogyan jutott odáig, hogy az utcán kell élnie, annak ellenére, hogy bankszámlájára havonta kap a BÁH-tól integrációs támogatást ahhoz, hogy legyen elég kezdő tőkéje például egy albérlet fenntartásához, amíg nem sikerül valami munkát találnia.

Katona voltam Szudánban, és amikor a felettesem a háborús övezetbe, Darfúrba küldött szolgálatra, nem engedelmeskedtem a parancsának, ezért kellett elmenekülnöm – mesélt Musa ittléte okáról. Azt mondta, Magyarország volt az első ország, ahol lehetősége volt bekerülni egy menekülttáborba, és most, hogy már elismert menekült, szerinte a legokosabb maradni.

Musa és Ali egy bicskei közparkban

“Tudod, ha most elmennék Ausztriába vagy Németországba, kezdhetnék mindent elölről. És annyian mennek most oda, hogy ez biztos nagyon sok időbe telne. 10 hónapja érkeztem, most már szeretnék normális életet.” Ezt a helyzetet, hogy gyakorlatilag – bár ezt a szót egyszer sem használta – hajléktalan, Musa egy átmeneti állapotnak tartja, és reméli, hogy hamarosan jobbra fordulnak a dolgai.

Musa állítása szerint folyamatosan kapcsolatban van egy szociális munkással Budapesten, ami követelmény is ahhoz, hogy az integrációs támogatást megkapja.

“Németország nem kért belőlem, most már maradok itt”

“A menekülttábor most szinte kiürült, a szobatársaim is mind elmentek pár napja, és 14-en azok közül is, akiket megismertem, mióta itt vagyok” – meséli Musa barátja, egy 21 éves szíriai fiú, Ali, hogy megváltozott a korábban elvileg telt házzal üzemelő bicskei menekült-befogadó állomáson a hangulat. A Damaszkuszból menekült fiú egyszer már elindult Németországba, és el is jutott Hamburgba, ahol nyolc hónapig élt, majd a hatóságokkal való első találkozáskor egy ujjlenyomatvételnél azonnal kiderült, Magyarországon már regisztrálták. Rögtön kezdeményezték a visszatoloncolását Magyarországra.

Ali szír állampolgár, egyszer már visszatoloncolták ide Németországból, úgyhogy reméli, itt megkapja a menekült-státuszt.

“Nekem az a legfontosabb, hogy a családtagjaim, a szüleim és a bátyám mielőbb utánam tudjanak jönni Törökországból, ahol hagytam őket, ezért együtt akarok működni a magyar hatóságokkal, és annak ellenére, hogy egyszer már elmentem, remélem, megkapom itt a menedékjogot” – folytatta Ali, aki most 6 hónapja él a bicskei táborban, és úgy döntött, most már végigcsinálja az eljárást: részt vesz a menedékkérelem elbírálása előtti többkörös interjúsorozaton, és a táborban várja meg az eredményt.

Sem otthon, sem munka nem jut a menekülteknek Magyarországon – ezt mondja Ali a tábor utáni életről. Ezt a már elismert barátaitól szerzett információkból szűrte le. Ali még tanulni szeretne: a 2011 óta tartó háború miatt még nem sikerült szakmát szereznie. “Valami elektronikai dolog érdekelne…” – mondta.

“Azt hiszem, itt biztonságban vagyok”

Bicske-alsó vasútállomáson találkoztunk a 29 éves Patrickkal, aki épp a budapesti Déli pályaudvarra tartó személyvonatra várt. Vele szemben a másik vágányon egy 15-20 fős, afgánokból álló csapat – hátizsákokkal, kisgyerekekkel a karban, a Győr felé tartó vonatra várakozott. Az utazásra kész csoport egyik tagja még a vasútállomáshoz közel eső parkban kérdezte meg tőlünk, hol kell átszállniuk, ha Bécs felé szeretnének menni.

Patrick anyanyelvi szinten beszél angolul, és magyar barátnője van. Ezzel vélhetően többszörös fórja van a többi menekülttel szemben.

“A barátnőmmel van találkozóm.”

“Á, ő már elköltözött a táborból?”

“Soha nem is lakott itt, ő magyar. Egy budapesti McDonald’s étteremben dolgozik, ott találkoztunk négy hónapja.”

Ez a párbeszéd zajlott le, mikor rövid ismeretség után megkérdeztük Patricket, miért utazik most Budapestre. Aztán a fiú hozzátette: azért nem csak a lány miatt döntött úgy, hogy a bicskei menekülttáborban kivárja, hogy megkapja-e a menedékjogot. “Nem azért hagytam el az országomat, mert ott éheztem, és olyan helyet kerestem, ahol gazdagabban élhetek” – magyarázta. “Biztonságot akartam végre, és itt azt hiszem, biztonságban vagyok” – mondta Patrick, aki olyan országból menekült, ahol évek óta egy iszlamista terrorista csoport, a Boko Haram és az ellene harcoló, közben iszonyatos túlkapásokat elkövető, nigériai hadsereg tartja rettegésben a civil lakosságot.

Lévén, hogy Nigéria brit gyarmat volt, és hivatalos nyelve az angol, Patricknek van egy kis helyzeti előnye a többi menekülttel szemben, ezért is optimistább kicsit. “A válság miatt nem tudtam Nigériában befejezni a tanulmányaimat, de gépészmérnök lennék, ha valahol befejezhetném” – mondja. Reméli, a kérelme elbírálásánál számít valamit, hogy – ha diplomája nincs is – járt már egyetemre.

“Most mindenki csak a szírekkel foglalkozik”

Nem Magyarország álmai országa, de mivel nincs más választása, marad itt a 19 éves Ali, aki 2-3 hónapja él a bicskei menekülttáborban. Nem tudja pontosan, mert olyan lassan telnek a napok, hogy szerinte számolni sem érdemes. “Az emberek, akik most megiramodtak Ausztria és Németország felé, főleg szírek, és például a szomáliaiaknak most nem igazán adnak ott menekült státuszt” – magyarázta Ali, miért nincs sok értelme most útnak indulnia.

Ali szerint most mindenki csak a szírekre figyel.

Azt mondja, közben meg a Magyarországon letelepedésnek is adna egy esélyt: szívesen itt maradna, ha járhatna iskolába vagy munkát kapna. “Bármilyen munka jó lenne” – mondja, majd hozzáteszi: nem is a jövőjének ez a része aggasztja, hanem inkább attól fél, hogy nem fog albérletet találni.

“Minden rendben van, ez itt már Európa”

Leginkább egy útlevelet szeretne a kezében tartani végre Mohamed, aki Afganisztánból érkezett Magyarországra pár hónapja, viszont míg nincs meg a státusza, nem szeretne fényképezőgép elé állni. Az első interjúja már megvolt a menedékkérelmi eljárásban,  és ezzel most van legközelebb az áhított úti okmányhoz. “Nyolc évet éltem Görögországban, de még ennyi idő után sem adtak nekem útlevelet” – meséli, majd elmagyarázza, miért kell neki ennyire a dokumentum.

Mohamed Szülei Mashatban, Iránban élnek, és bár ők Afganisztánban a fárszi kisebbséghez tartoztak, ami Iránban a többségi népcsoport, mégsem fogadja őket az ország szívesen – még nekik sincs útlevelük, így a család már évek óta nem találkozott. Mohamed azt reméli, ha útlevele lesz, azzal elutazhat majd Iránba, és újra láthatja a családtagjait.

Amellett, hogy időnként elutazna innen (egy státuszos menekült ugyanis szabadon elhagyhatja az országot és visszatérhet), Mohamed bármilyen munkát elvállalna, hogy el tudja magát tartani. És hogy éreztesse, hogy mindezt komolyan gondolja, a beszélgetés egy pontján a karjára mutogat. “Nem vagyok már gyerek, van itt izom. Nem akarok támogatásokon élni, tudok dolgozni is” – mondja.