Kevés dologról tudnak olyan rendíthetetlen álláspontot kialakítani az emberek, mint a szülőségről. Nem kell ahhoz saját gyerek, mindenki tudja, hogyan helyes szülni (hüvelyi úton, vagy császárral), mivel kell etetni a kisdedet (tápszerrel, vagy anyatejjel), hogyan illendő szállítani, babakocsiban, vagy hordozóban), nevelni (kötődve, vagy ahogy anyám csinálta: nem nagy ügy), sokan azon is ölre mennek, hogy a tévé és mindenfajta képernyő fejleszti, vagy megzabálja-e a fejletlen gyerekagyat, és hogy rendes ember adhatja-e állami intézménybe a gyerekét.
Egyetértésre számot tartó stabil pont csak egy volt. Eddig ugyanis Magyarországon a nagy többség fixen vallotta, hogy a “jó anyaság” alapköve az, hogy a nők legalább három évig otthon maradnak a gyerekükkel. Természetesen nem az anya vagy a család, hanem kizárólag a gyerek érdekét szem előtt tartva.
Dolgozom, ne bíráljatok!
15 hónapos volt a lányom, amikor újra munkába álltam, az egész család támogatására szükség volt ehhez. A cél az volt, hogy úgy szervezzük át az életünket, hogy Lotti ne sérüljön. Eddig úgy néz ki, sikerült. Mégis úton-útfélen kapom a kritikát, leggyakrabban vadidegenektől, bírálnak az anyukák a játszótéren és az orvosi rendelőben is, nagyjából bárhol, ahol megtalálnak. Teszik ezt úgy, hogy semmit sem tudnak rólam, és a lányomat sem ismerik. Féltik az gyerek érzékeny idegrendszerét, azzal vádolnak, hogy önző érdekekből kimaradok a legjobb évekből, hogy nem nyújtok elég biztonságot neki. Lotti mostanra egy boldog, kiegyensúlyozott 20 hónapos “nagylány” lett, én pedig boldogan kelek fel minden reggel, mert anya és dolgozó nő is lehetek egyszerre. Én pedig hiszek a boldog anya, boldog gyerek relációban. Jól érzem magam a bőrömben, mert engem már nem elégített ki a pelenka – Bogyó és Babóca – játszótér háromszög, most sokkal több szervezéssel ugyan, de úgy érzem, hogy sikerült egy egészséges egyensúlyt kiépíteni a család és a hivatás között. Ettől függetlenül teljesen megértem, ha valaki szívesen marad otthon három évig, ő attól boldog, én meg ettől, és most tök őszintén, nem ez a lényeg? De!
Pácsonyi Daniella
Örömmel vettük észre, hogy Vekerdy Tamás is, a magyar gyereknevelés vitathatatlanul legelismertebb alakja, nemrég itt, a Caféblogon hívta fel a figyelmet a témára.
“Van olyan anya, aki boldogan marad otthon a kicsivel, és olyan is, aki néhány hónap múlva megőrül, mint zöld özvegy a lakótelepen, hiszen mindenkitől távol utál élni, de azért a külső elvárások miatt hősiesen kitart. Pedig ez hülyeség. Ha ő úgy gondolja, hogy vissza kellene mennie dolgozni, akkor menjen.”
“…ha egy mód van rá, az első életévben még ne adják bölcsődébe a babákat. Ez nem azt jelenti, hogy maradjon otthon az anya akkor is, ha nem lehet vagy nem akar. Egy jó bébiszitter vagy nagyszülő is megteszi. A második életév betöltése után viszont kimondottan serkentő a bölcsőde.”
A gyereknevelés hazai koronázatlan királya és szakértője, aki Ranschburg Jenővel együtt generációk véleményét formálta ebben a kérdésben is, legnagyobb örömünkre az elmúlt években jelentős fordulatot vett. A kisgyerekes anyák munkavállalása előtt jelenleg hazánkban eddig hatalmas gátként tornyosul az információhiányból, lelkiismeret-furdalásból és társadalmi elvárásból emelt hároméves gyes mítosza.
Szakértők, gyerek- és felnőttpszichológusok, újságcikkek, anyós, szomszédasszony, barátnők és egyéb ismerősök sora vallotta és vallja még ma is, hogy a gyereknek szigorúan legalább hároméves koráig az anyja mellett a helye, az anyának kutya kötelessége ezt a három évet a gyermeke optimális fejlődésének szentelni. Minden más álláspont minimum kommunista métely, és a nők traktorra és gyári szalag mellé kényszerítése, vagy karrierista nyafogás: minek az ilyennek gyerek?!
Az anya helye otthon, a gyerek helye pedig az anyja mellett van?
Akkor is, ha apa munka nélkül van, úgy is, hogy az évek óta változatlan összegű gyed 26 ezer forint, és akkor is, anya szorongásos depressziós tüneteket mutat az otthoni bezártság miatt, vagy ha a gyerek kaparja sírva az ajtót a nagyobb testvért óvodába kísérve, hogy ő is inkább gyerekek között lenne már.
Az anya érzései, egyénisége, a család anyagi helyzete eleve nem fontos, a – nyilván teljesen egyforma jellemű, érzelmű és fejlődésű – gyerekek életkora a mindenek előtt szem előtt tartandó szempont.
Hogyan lett ez a bizonyos három év egyfajta mérföldkő?
A dolog egészen a hetvenes évekre nyúlik vissza, amikor – hátha több gyerek születik alapon – elkezdték a nőket otthon tartani. A hároméves otthoni gyereknevelést, a női munkaerőt megtizedelő új munkaerő-piaci politikát pedig el kellett adni az iskolázottabb nőknek is. Meg is történt ez hétről hétre, az éppen sztárolt szakemberek érveivel gránitkemény hitté gyúrva, minden egyéni élethelyzethez szükséges rugalmasságot gátolva. De az idő bizony rég eljárt efölött a mítosz fölött.
Köszönjük Vekerdy Tamásnak, hogy ő is segít áttörni ezt a gátat!
