Gyermekéhezés: “Borzasztó, de le tudnak valahogy szokni az evésről”

Szeretem azokat a médiumokat, amelyekbe ha belepillantok, csupa jó hírt kapok. Pontosabban jó hírt magamról, és rossz hírt az ellenségeimről (merthogy azok is vannak – tudhatom meg ugyaninnen). Igaz, ettől mindig párhuzamos dimenzióba kerülök, és vagy egy könyvben (Orwell, Kafka, satöbbi), vagy egy filmben (A tanú) érzem magam. Viszont jól alszom az éjjel.

Legutóbb például több megnyugtató hír is érkezett. Egyrészt éhgyomorra megtudhattam, hogy országomban nincs gyermekéhezés, másrészt arról is értesülhettem, hogy a tartós munkanélküliség is megszűnt. Gyorsan fel is hívtam egy ismerősömet, akiről úgy tudtam, tartósan munkanélküli (hogy gratuláljak neki), illetve olyat, aki időnként ételt oszt nehéz helyzetben élőknek (hogy hagyja abba).

Közben azon töröm a fejem, vajon milyen országban jártam legutóbb is, amikor azt hittem, hogy még határon innen vagyok, és több faluban és városszélen is nélkülözést láttam, elkeseredettséget, mellőzöttséget és… ööö… éhezést. Néha. Nem mindig. Mert annyi általában jut, hogy azért az ember (gyerek) ne dobja fel ott helyben a talpát, de azért szerintem nem sokan cserélnénk vele étrendet a következő öt-tíz évre.

Itt az NLCafén több éven át szerveztük a 33 kívánság programot. A lényeg az volt, hogy nehéz helyzetben élő gyerekek megírhatták nekünk levélben, mi a legfőbb vágyuk, és ti jelentkezhettetek megvalósítani azt. A “szabályzatban” benne volt, hogy tárgyat, pénzt nem lehet kérni, csak élményt. Ki a Balatonra vágyott, ki állatkertbe, ki cirkuszba.

Volt azonban egy kisfiú sok testvérrel, aki úgy látszik, nem értette meg a kiírást, mert levelében húst kért tőlünk. Ez Magyarországon történt.

Mindenképpen jó, és én e helyről köszönném meg, ha a rászoruló gyerek az iskolában ingyen kaphatja az étkezést. Komoly vívmány, a legrosszabbat talán meg is akadályozza. Sajnos ettől még – attól tartok – esetenként marad az ínség hétvégén, és ahol nincs erre program, ott az iskolai szünetben is. Nem kizárt, hogy helyenként marad a szegénység és a kilátástalanság, amit az okoz, ha az ember dolgozna, de nem kell senkinek.

De mindentől függetlenül engem lenyűgöz, amikor emberek teli hassal azon vitáznak, hogy vajon mások éhesek-e. Az is ámulatba ejt, ha bármi, ami a modern társadalmak sajnálatos velejárója, egyik pillanatról a másikra megszűnik. Őszintén csodálkozom, amikor valaki szerint egy összetett társadalmi problémáért konkrét személyek (ez esetben például egyes szülők) felelősek. Úgy általánosan.

Mondjuk bennem felmerül a kérdés, hogy ha egy gyerek éhezik, akkor tulajdonképp nem teljesen, de rohadtul tök mindegy, hogy az ki miatt van, vagy egyáltalán, valaki miatt van-e?

Képünk illusztráció – fotó: Sean Gallup / Getty Images

Mivel az én hasam tele van, én sem fogom megmondani, hogy emberek éheznek-e Magyarországon. Sejtésem van, de nem akarok összevissza beszélni felelőtlenül. Ezért inkább felhívtam egy Szabolcs megyei község önkormányzati dolgozóját, iskolai élelmezésvezetőjét, egy Borsod megyei település szociális gondozóját és egy országos segítő szervezet aktivistáját. Tudom, a dolog nem reprezentatív, úgyhogy nem is általánosítok. Most csak az érdekelt, ismernek-e akár egyetlen éhező gyereket is, akinek akár mennyiségben, akár minőségben nem jut megfelelő étel, netán olyat, ahol a szülők minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy jusson, és mégis van, hogy a gyerek éhesen fekszik le? Élnek-e emberek ma munka nélkül, pénztelenül, elég étel nélkül úgy, hogy ezért nem ők a felelősek, sőt nincs egy bizonyos felelős, csak egyszerűen elkeserítően és reménytelenül nehéz az élet? Elmondom, miket meséltek.

“A mélyszegénységben élő édesanyák a nagymesterei annak, hogyan kell főzni szinte a semmiből. Paprikás krumpli, víz, zöldség, delikát… Az emberek itt már kora tavasszal kimennek a kemény földet kapálni, próbálkoznak mindennel, ami megterem, de sok mindenről lemondanak.”

“Itt rengeteg szegény család van. A vacsora sok helyen gond, és a hétvége is. De olyan is volt, hogy az iskola mikulásvonatozásra vitte a gyerekeket, ami jó, de aznapra nem kaptak ételt, csak annak volt, akinek csomagoltak. Ez banálisnak tűnik, de ha pont olyan napon van, hogy nincs pénz, akkor baj van.”

 “Huszadika után megkezdődik az éhezés. Ha már tényleg nincs semmi otthon, és gyerek van, akkor egymástól kérnek az emberek, vagy hitelbe elviszik az élelmiszert, és hónap elején kifizetik, de ez ördögi kör. Ott van még az uzsora, de azt nem ajánlom senkinek.”

“Ötven ovisunk és tizenkét kisiskolásunk van. Tőlünk tízórait, ebédet és uzsonnát kapnak összesen háromszázötven forintból fejenként, naponta. Ha egy banánt adok tízóraira, az uzsonna már nem jön ki… Néha nehéz, gondolkodni kell, hogyan meg mint legyen, hogy mindig tudjunk mit adni. Otthon pedig az van, hogy fizetés után jobb a helyzet, de rá egy hétre sajnos sok családban nincs meg az a mindennapi kenyérke, meg a rávaló. A szegényebb családokban sok krumplit meg zöldséget esznek, laskát gyúrnak, mert liszt, az még akad. Ami hiányzik, az ott is a gyümölcs meg a tej, a hús.”

 “Rettenetes állapotok vannak helyenként. Borzasztó, de le tudnak valahogy szokni az evésről azon a ponton, ahol már a szervezetük károsodik a hiányok miatt. Úgyhogy hatvan év feletti embert a szegényebb környékeken csak elvétve találni. Kezdődik a magzati éhezéssel, hiszen van, ahol olyan nagy a szűkösség, hogy nem tudnak arra figyelni, hogy a várandós többet igényelne, ezért elég gyakran születnek kis súllyal. Szénhidrátalapú táplálkozás van, cukros víz, szörpös víz a kicsiknek, ami elfojtja az éhséget. A nagyobbaknak vakaró vagy bodag, még a szódabikarbóna vagy az olaj is elmarad, csak a platnin kisütik. Jött olyan kérés, hogy segítsünk, mert három hete csak gombát esznek. Esős idő volt, azt tudtak szedni.”

“A gyerekek le vannak tiltva arról, hogy kérincséljenek, hogy sírjanak az ételért. Én mindig azt mondom a szülőknek, inkább tudjon jelezni.”

 “Jó, hogy kapják az ételt az iskolában, de sajnos van, aki emiatt megkapta, hogy »ti csak enni jártok ide«.”

Képünk illusztráció – fotó: Isza Ferenc / Getty Images

“Vannak felelőtlen szülők is, persze, meg olyanok, akik rosszul osztják be a pénzt. De sajnos nem igaz, hogy aki akar, az tud is dolgozni. Nálunk száz munkaképes emberből huszonötnek jut közmunka. A polgármester igyekszik azokat választani, ahol gyerekek vannak.”

“Akinek nem jut munka, az 22 800 forintos szociális segélyt kaphat, de egy családból csak egy ember, és ha legalább három hónapot nem tudott ledolgozni, akkor erre se jogosult. A családi pótlék valamicske segítség, de havi 12 ezer forintból természetesen nem nevelhető fel egy gyerek.”

“A közmunkásbér általában 51 800 forint, a tüzelő köbmétere pedig 18 ezer forint, és az csak körülbelül két és fél hétre elég. El lehet képzelni, hogy ami marad, abból mire jut akár csak két gyerek mellett is.”

“Van olyan családom, ahol a férfi ötödszörre ment közmunkáért, de mindig elutasították, mert betelt a keret. Más munka itt a környéken nagyon ritkán akad, ha van is, pár hónapra bejelentik az embert a támogatásért, aztán újra kirakják. Legutóbb is az egyik ember másfél hónapot dolgozott fakitermelésen, de nem fizették ki. Másutt tizenkét órát kell dolgozni úgy nyolcvan-kilencvenezer forintért. A munkaadók tudják, hogy errefelé az kisebb vagyonnak számít.”

“Ha legalább az egyik szülő dolgozik, akkor is csak átlagosan 12-15 ezer forintnyi összeg jut havonta egy főre. De ott, ahol mi járunk, a legutolsók az ottani emberek, akik munkát kapnak…”