Gerlusz, a szürke-fehér balkáni gerle akkor már jó ideje a szekrény tetején ült. Ahányszor csak ránéztem, forgatni kezdte a fejét. Méregetett. Meg persze azt latolgatta, hogyan juthatna észrevétlenül közelebb az asztalon lévő finomságokhoz. Néhány perccel később váratlanul úgy döntött, helyet változtat. Szárnyra kapott, majd a gerlékre oly jellemző búgás kíséretében, a legnagyobb meglepetésemre, a fejemre telepedett át. Hiába no, úgy tűnik, imádja a szőkéket.
A gerle, csakúgy, mint három társa, Csengusz, Jázmin és Samu, a Lehoczky család otthonának, vagyis a Mályi Természetvédelmi Egyesület és Madármentő Állomás főhadiszállásának állandó lakója. Ha valamivel később látogatjuk meg őket, hogy beszélgethessünk kicsit az állomás 13 éves önkéntesével, Kírával, minden bizonnyal még több mentett madárkával találkozunk. Sőt! Az is nagyon valószínű, hogy beszélgetés helyett, csipesszel és lisztkukaccal felfegyverkezve, mi is odaállunk a pult mellé fiókát etetni.
“A tavasz mindig a legszebb, de egyben a legforgalmasabb évszak is itt” – mondja a családfő, az állomás vezetője, Lehoczky Krisztián, majd a most még üres pultra mutatva elárulja, alig néhány hét múlva itt több tucat magára maradt, éhes és folyton csivitelő fióka talál majd átmeneti otthonra.
Lehoczky Kíra (Fotó: Madármentő Állomás Mályi Facebook)
A tél sajnos nem ilyen vidám. Októbertől februárig főleg ’roncsok’ érkeznek hozzánk: elgázolt, áramütött, megmérgezett, ragadozó által megsebesített, élet és halál között lebegő madarak.
Minden napra jut egy sérült madár
Amióta 2013-ban megalapult a Mályi Természetvédelmi Egyesület, a szerves részeként működő madármentő állomás közel 1000 sérült madárnak nyújtott – az esetek jelentős részében – életmentő elsősegélyt. Csak tavaly több mint 400 esethez kérték a segítségüket, ami – könnyű kiszámolni – azt jelenti, hogy ma már szinte minden napra jut egy segítségre szoruló madár, akit el kell látniuk. És legyen szó akár egy fészekből kiesett, néhány grammos sarlósfecske-fiókáról, egy áramütéstől lebénult egerészölyvről vagy egy szárnyaszegett gólyáról, a négytagú család madármentői mennek, és segítenek.
Mindezt teljesen önkéntesen, elhivatottságból, a nyolcórás munka vagy Kíra esetében az iskola mellett, akár hajnali kettőkor is, úgy, hogy a felmerülő orvosi költségeket saját pénzből fizetik. Adja magát a kérdés, hogy “de mégis miért”? Ám még mielőtt feltehetnénk, Kíra már válaszol is, mikor a madármentés legszebb részéről mesél nekünk.
Nincs ahhoz fogható érzés, mikor látod, hogy az a madár, aki reménytelennek tűnt, mikor hozzánk került, és akiről hónapokig gondoskodtunk, szárnyra kap, és visszatér a természetbe
– mondja, majd csendesen megjegyzi, az elengedés azért még így is nagyon nehéz.
Itt nincs reménytelen eset
A 13 éves Kíra és testvére, Martin a kezdetektől aktívan részt vesz a mentőállomás mindennapjaiban. A kislány mára állatorvosokat megszégyenítő ügyességgel kötözi a törött szárnyakat, mágnesezi az áramütéstől megmerevedett lábakat, és eteti azokat a fiókákat, akikről az a hír járja, hogy embernek szinte képtelenség. És ez még nem minden. A nyári szünet alatt, mikor szülei nincsenek otthon, Kíra fogadja a hívásokat és a sérült madárral érkezőket is: felveszi az adatokat, megállapítja a madár korát, fajtáját, sőt ha szükséges, áttapogatással szakszerűen felméri a sérüléseit, és be is kötözi a sérült végtagot.
Nem rémíti meg a vér, a kicsavarodott ízületek látványa, se a csattogó csőröké. Persze mindig izgul, de azt mondja, ilyenkor csak arra az egyre koncentrál, hogy a sérült madárnak minél gyorsabban segítséget szerezzen.
Nem az számít, mennyire rosszul néz ki a madár, hanem az, hogy minél hamarabb segítséget kapjon, mert az megmentheti az életét
– magyarázza a lány, akinek legnagyobb vágya, hogy állatorvos lehessen. Azt mondja, azért, hogy felnőttként még ennél is többet tehessen majd a sérült állatokért.
Pedig amit most tesz, az sem kevés. Kíra minden létező szabadidejét a madarakkal tölti, és amikor épp nem fiókákat nevelget, édesapját kíséri a Hortobágyi Madárkórházba. Többek között ide szállítják azokat a betegeket, akik életveszélyes, azonnali orvosi beavatkozást, műtétet igénylő állapotban érkeznek a mentőállomásra.
Nem vagyunk állatorvosok. A mi feladatunk az, hogy stabilizáljuk a sérült állatok állapotát, míg a műtétre sor kerül
– magyarázza Krisztián, majd hozzáteszi, életmentő munkájukat jelenleg hét állatorvos segíti.
“Nagyon hozzá tudnak nőni az emberhez”
Kíra pontosan tudja, miről beszél, mikor ezt mondja, hiszen az elmúlt, kicsit több mint két évben, több száz madár nevelésében, gondozásában, majd szabadon engedésében segédkezett. Szerinte elképzelhetetlen, hogy valaki ne ragaszkodjon – legalább egy kicsit – ahhoz az élőlényhez, akit előtte hónapokig szeretgetett.
Kicsit olyan, mintha a legjobb barátod lenne – vallja be, majd hozzáteszi, egy idő után már pontosan tudja, védencei minek örülnek, vagy mitől lesznek idegesek. – Aztán amikor a legkevésbé várod, eljön a nap, amikor bármilyen furcsa is, azzal segítesz a legtöbbet, ha elengeded.
A dolog első hallásra pofonegyszerűnek tűnik, de persze egyáltalán nem az. Kíra el is ismeri, volt néhány olyan madaruk, akit nehéz szívvel engedtek útjára.
Még szerencse, hogy a ragadozó madarak a gyógyulás után visszavadulnak egy kicsit, mert így könnyebb elengedni őket.
Aztán persze vannak azok az esetek is, amikor az elengedés szóba sem jöhet. Így volt ez Jázminnal, az egerészölyvvel, aki áramütés miatt veszítette el egyik szárnyát, és Csengusszal, a kutyatámadás miatt röpképtelenné vált balkáni gerlével is. Utóbbihoz Kíra ragaszkodott. Mint mondja, már az első pillanatban tudta, ha a madár túléli a támadást, velük marad majd.
És így is lett. A két tartósan sérült madár ma már szerves része a Lehoczky család mindennapjainak. Mivel kettejük közül Jázmin védett madár, a családnak tartási engedélyt kellett kérnie az államtól, hogy végleg náluk maradhasson.
Azt nem tudjuk, boldogok-e így, de azt igen, hogy mindent megteszünk azért, hogy azok legyenek
– mondja Krisztián, de igazából mondania sem kell. Elég ránéznünk Kírára, aki tekintetét egy pillanatra sem veszi le sérült madárkájáról, és tudjuk, hogy így van.
Halvány fogalmunk sincs a madarakról
Az egy dolog, hogy a többség nem ismeri fel őket. Kismillió olyan telefont kapunk évente, ami úgy kezdődik, hogy itt van egy sas, mi pedig már ekkor tudjuk, hogy a bejelentő jó eséllyel egy egerészölyvvel néz farkasszemet
– mondja Krisztián, majd elárulja, bár megtanulták dekódolni az ilyen és ehhez hasonló telefonokat, még így is előfordul, hogy meglepetésben van részük.
Nem is olyan rég egy idős hölgy hívott minket kétségbeesetten, hogy a bevásárlóközpont parkolójában talált egy galamb nagyságú, fehér, pihés, kampós csőrű madárkát. Sok mindenre fel voltunk készülve, még az is megfordult a fejünkben, hogy talán egy sasfiókát talált a néni. Végül, mikor nagy sietve kimentünk a madárért, a legnagyobb meglepetésünkre egy egyszerű, fehér galamb várt minket. Van ilyen is” – mondja nevetve.
Krisztián szerint az információhiánynál csak a félinformációk rosszabbak. “Rengeteg tévhit él a köztudatban a madarakról éppen emiatt. Hogy koszosak, buták, betegséget terjesztenek. Pedig, aki töltött néhány percnél többet madarakkal, azt pontosan tudja, hogy ez nem igaz.” Épp ezért, ha ideje engedi, Jázminnal és Samuval, a kézhez szoktatott Harris-ölyvvel járják az iskolákat abban bízva, hogy a “madárközeli” élmény felkelti a gyerekek érdeklődését a madárvilág képviselői iránt.
Azt szeretnénk, hogy ne csak akkor tiszteljük és csodáljuk ezeket az állatokat, amikor elérhetetlen magasságban szárnyalnak felettünk. Ezért dolgozunk.
