Horn Tamás, az Adománytaxi ötletgazdája a menekültválság idején jutott arra az elhatározásra, hogy segíteni kell az embereknek, és nemcsak azoknak, akik külföldről jönnek, hanem az itthon élőknek is. Az ötletet decemberben tett követte, és először a saját Facebook-oldalán közölt egy felhívást, hogy akinek megunt ruhája, játéka, egyebe van, az jelentkezzen. Arra nem számított, hogy mindjárt 900 megosztást kap a posztja.
A felajánlott holmikért egy barátjával indultak, aztán rájöttek arra, hogy ennyi cuccot nem tudnak sehol elhelyezni, tehát raktárt is kellett szerezni. Meg el is kellett juttatni mindezt a rászorulóknak. Tamás először Ózdra ment, Bódis Kriszta alapítványához, mert fontosnak tartotta, hogy valóban olyanok kapják meg a holmikat, akiknek szükségük van rá, tehát megbízható szervezetet keresett.
Aztán beindult a láncreakció, kiderült, hogy rengeteg ember adna, és rengeteg család rá is szorul, csak a közvetítő hiányzik, aki elviszi. Ezt a szerepet vállalja Tamás és az Adománytaxi. Mivel a 28 éves fiatalember a hétköznapokon több projekten is dolgozik párhuzamosan, ezért havonta csak egy önkéntes napot vállal. Egy begyűjtést és szétosztást tud megszervezni, ennyi fér bele az idejébe, és csak akkor tudja ezt teljesíteni, ha érkezik segítség.
Bellus Lászlóval is a jó szerencse hozta össze Tamást, egy barátja ajánlotta, hogy beszéljenek, mert neki van egy kisbusza. László kötetlen munkaidőben dolgozik és jó körülmények között él, ráér segíteni, és szívesen is teszi ezt. Három gyereke van, és számára nagyon fontos, hogy aki megteheti, gondoskodjon a másikról.
A körülmények, a nyomor szíven üti, de örül, hogy segíthet, azt mondja, azon gondolkozik, hogy a legnagyobb gyerekét egyszer elhozza, mert el sem tudja magyarázni a fiának, hogy milyen körülmények között élnek mások. Az ő kisfia legnagyobb bánata, hogy nem iPhone-t kapott karácsonyra…
Gyors berámolás után már csak egy helyre kell beugrani Budapesten, mert van egy nagy tévé, amit még el kell hozni, aztán már meg sem állunk Tiszaburáig. A buszban utazik Gelléri Luca is, ő az Adománytaxi önkéntese, próbál segíteni Tamásnak a szervezésben, és ő szerezte a két számítógépet is, ami a helyi gyermekjóléti szolgálaté lesz.
Luca (jobbra) szociális munkásként dolgozik, jelenleg végzős pszichológus hallgató, főállásban hajléktalanokkal dolgozik. Mivel nagyon jó ötletnek tartja az Adománytaxit, ezért boldogan áldoz erre a munkára a szabadidejéből. Tamás és Luca már volt Tiszaburán, amikor az adományok nagy részét odavitték. Legendákat mesélnek a két tiszaburai angyalról:
Mária családgondozó, Magdolna pedig védőnő, ők segítenek a szétosztásban. Szerintük Mária és Magdolna az ott élő szegény családok legnagyobb és talán egyetlen segítsége. Útközben kétszer is cseng Tamás telefonja, kérdezik, hogy mikor érkezünk, mert a helyiek türelmetlenek.
Mire megérkezünk, már ott ácsorognak az asszonyok és a gyerekek a védőnői szakszolgálat épülete előtt. A ruhákkal teli szobában izgatottan kutatnak a holmik között, valóságos tülekedés alakul ki. Gyorsan fogynak a zsákok, gazdára találnak a cipők, csizmák is.
Egy fiatal nő csöndben ácsorog a szoba ajtajában, egy nagyobb gyerek a kezét fogja, egy háromévesforma kislány a nyakát öleli át. Annyira kilógnak a sorból, hogy odamegyek hozzájuk és megkérdezem, ők miért nem válogatnak. Még várunk, válaszolja Heni, aztán beszélgetni kezdünk. 29 éves, hat gyereke van, a férje egy éve elhagyta, így egyedül neveli a kicsiket. Döbbenten nézek rá, hihetetlen, hogy a vékony fiatal lánynak már hat gyereke van. Mikor arról kérdezem, hogy miből élnek, azt mondja, hogy a 120 ezer forintos családi pótlék az egyetlen jövedelmük, abból.
Közben Hanna, a pici lány büszkén mutatja a babáját, azt nemrégiben kapta, szintén adomány, azóta sehová sem megy nélküle. Gyönyörű kislányok, mondom Heninek, aki végre elmosolyodik, látszik, hogy nagyon büszke a gyerekeire. Végül némi sütivel és egy zsák ruhával hazaindulnának, de fél kézzel nem tud mindent elvinni, ezért segítek. Útközben a nagyobbik lány másfelé kanyarodik, elmegy az óvodás testvéreiért, addig mi megnézzük, hol lakik Heni és hat gyereke.
“Háromszobás házam van, nagyon szeretek itt lakni – meséli út közben a fiatal édesanya. – Most rosszul néz ki a ház, látod, kerítésem sincs, télen el kellett tüzelnem, mert nem jutott pénz fára. És nincsen már bútorom sem, az is elment télen. Mióta a férjem elköltözött, szűkösen élünk. Pedig nagyon szép konyhám volt, most szinte üres. Eltüzeltem a bútort, nem akartam, hogy a gyerekek fázzanak. Most egy szobában lakunk hatan, két ágyban alszunk.”
“Itt fürdünk, kézzel mosok, nincs mosógépem. Az egyik lányom nagyon szeret rajzolni, ő rajzolt ide a falra, szerintem nagyon ügyes!” – sorolja egy szuszra, én pedig csöndben bólogatok. Arra gondolok, hogy milyen nehéz lehet neki nap mint nap helytállnia, és a gyerekekre nézve is az jut az eszembe, hogy vajon milyen sors vár rájuk. Szépek, akár a mamájuk, kedvesek, és úgy nőnek fel, hogy még saját ágyuk sincs. Aztán az is eszembe jut, hogyan lehet hét ember ruháját kézzel kimosni…
Főztél ma? – kérdezem Henitől, aki azt mondja, hogy pásztortarhonyát készített, persze, hús nélkül, krumplival. A nagyobbak esznek az óvodában meg az iskolában meleg ételt, csak saját magának meg Hannának kell ebédet főznie. Nemsokára könnyebb lesz, meséli bizakodva, a kicsi óvodába megy, és akkor keres munkát, hátha talál is. Nagy tervei vannak, szeretné rendbe hozni a házat, berendezni, meszelni.
Félve kérdezem, hogy miért ment el a férje, miért hagyta itt hat gyerekkel, nem akarom megbántani. Szerelmes lett egy másik nőbe, válaszolja egyszerűen, az új nő csak 19 éves, én már öreg vagyok. A gyerekekről sem gondoskodik, pedig szereti őket nagyon, és a gyerekeknek is hiányzik az apjuk. Amíg itthon lakott, jobban éltek, hiszen neki volt időnként munkája. Szeretnéd, ha visszajönne? – kérdezem, ő pedig elgondolkodva bólint: “Hogyne szeretném, de nem fog, aki egy éve elment, az már nem jön vissza.”
“A rendszerváltás óta van itt ilyen szegénység” – meséli Bakóné Márton Magdolna védőnő, aki már 30 éve dolgozik a településen. A férje idevalósi, ők is Tiszaburán laknak. A munkanélküliség a legnagyobb baj, 3000 ember lakik itt, és akinek van munkája, az is közmunkás vagy idénymunkákból tengődik. Jelenleg 1200 gyerek él Tiszaburán, a szülők közül nagyon keveseknek van állandó jövedelme. Átlagosan négy-öt gyerek születik egy-egy családban, de nem ritka a tíz gyerek sem.
A fogamzásgátlás lehetetlen, hiszen még egy óvszer is megfizethetetlen ezeknek az embereknek. Talán ha lenne állami támogatás ezekre az eszközökre, akkor kevesebb gyerek születne. Jelenleg az itt élők egyetlen stabil jövedelemforrása a családi pótlék. A nyolc általánost végzik csak el az itteniek, nagy ritkaság, ha valaki a szakmunkásképzőt kijárja. Harminc év alatt talán ha négy-öt érettségizett gyerek került ki a faluból, és talán négy-öt diplomás. Rájuk mindenki nagyon büszke.
Az itt élő fiatalok általában 12-13 évesen kezdik a szexuális életet, nem ritkaság, ha 14-15 évesen már anyák lesznek a lányokból. Először gyerek születik, és csak később kovácsolódnak össze családdá. Sokszor a szülők felnőttként jönnek rá, hogy másokkal is lehet párkapcsolatot kialakítani, ilyenkor kezdenek el élni, ismerkedni. Ekkorra már több gyerekük is van, ezért sok kapcsolat, család bomlik fel.
A nők csak 35 éves koruk után kérhetik, hogy kössék el a petevezetéküket, addigra általában már egy csomó gyereket szülnek. És a férfiak sem szeretik az ilyesmit, mert akkor féltékenykedni kezdenek az asszonyokra. Nehéz dolog a születésszabályozás errefelé! A településen egy orvos van, gyerekorvos nincs, buszra kell szállni, ha valamelyik gyereknek komoly baja van, ez is pénzbe kerül.
Néhányan elköltöznek, máshol találnak munkát, de a legtöbben visszajönnek, mert nem tudnak beilleszkedni, ezt az életet szokták meg. “A legtöbb család egy szobában él: ott esznek, ahol fűtés van, és ott is alszanak, sokszor nyolcan-tízen” – mondja Magdolna.
“Én 15 éve dolgozom itt – veszi át a szót Borbélyné Túri Mária, családgondozó. – Itt születtem és itt is nőttem fel, de nekem szerencsém van, bár a szüleim sosem voltak gazdagok, mindig sokat kellett dolgozniuk a megélhetésért, de én tovább tudtam tanulni. Egerben jártam főiskolára, és természetes volt számomra, hogy utána hazajövök. El sem tudom képzelni, hogy máshol éljek, bármennyi gond is van nálunk” – mondja mosolyogva Mária.
“Ez nem egy nyolcórás munka, itt állandóan megtalálnak minket az emberek a gondjaikkal. Ha boltba megyek a lányaimmal, ha csak sétálunk, akkor is rendszeresen megállítanak az emberek és sorolják a problémákat. Sokszor vasárnap is egész nap szól a csöngőm, segítséget kérnek, bekopogtatnak hozzám. Gyakran éjjel is azon jár az eszem, hogyan szerezzek fát egy családnak, vagy hogy honnan lehetne bútort hozni Heniéknek.”
“Ez nem panaszkodás, ezt vállaltam és szeretem csinálni. Most azt tervezzük Magdi nénivel, hogy hétvégenként éjjel razziázunk a diszkóban, hogy ne legyenek ott kiskorúak meg terhes asszonyok. Mindig vannak ötleteink, és nagyon jó lenne, ha még többet is tehetnénk az itt élőkért. Rendszeresen tartunk foglalkozásokat arról, hogyan kell gyereket nevelni, milyen higiéniás követelményeknek kellene megfelelni, de erre összesen ketten vagyunk.”
Tamás és Magdolnáék nagy terveket szőnek, jó lenne egy nyári tábor a gyerekeknek, egy hét, amikor csak velük lehetne foglalkozni, tanítani őket. Olyan nyaralásféle, mert arra az itt élő gyerekeknek esélyük sincs. Hogyan és miből, az még kérdés, de nyárig még van egy kis idő. Talán összejön…
Mielőtt hazaindulnánk, még körülnézünk a faluban, jön Magdolna és Mária is. A gyerekek csapatokba verődve ácsorognak az utcán, játszanak, beszélgetnek, már vége a sulinak, ovinak.
Rettentően tetszik nekik a nagy autó, az idegenek, szívesen válaszolnak a kérdéseinkre. Amikor elindulunk, futva követik az autót és énekelnek nekünk búcsúzóul: az Éjjel-nappal Budapest egyik főszereplőjének dalát kiabálják, azt minden gyerek ismeri.
Tamás hazafelé azt mondja, hogy a legközelebbi terve a tartós élelmiszerek gyűjtése, április 10-én lesz a nemzetközi Cselekedj jót! nap, ezt találta ki addigra, szóval, lehet őt bombázni ennivalóval.
A ruhagyűjtés és a könnyen szállítható háztartási dolgok, játékok marad az Adománytaxi fő profilja, csak látván az éhezést és a szegénységet, élelmiszert is szeretne adni. Folyamatosan várja azoknak a jelentkezését, akik bármilyen adományt tudnak felajánlani és örömmel venné azokat a segítőket is, akik kisbusszal vagy teherautóval tudnak beszállni, legalább egy-egy út erejéig. Aki úgy érzi, hogy szívesen segítene az Adománytaxinak, kattintson ide és lépjen kapcsolatba Horn Tamással. Minden felajánlásnak örül, és minden üzenetre válaszol!
Itt olvashatsz még többet a mélyszegénységről:
- Akik a mélyszegénység legmélyén élnek – fotók
- Focival a mélyszegénység ellen? – Salgótarjáni romáknak hozott létre egyesületet az edző
- Legalább két gyereket kellene szülnie minden nőnek