Férfibarátságról sokkal több film készül, mint nőiről, ezért ha van a témában egy új próbálkozó, azt nem árt megbecsülni. Ezúttal az Alkonyat első részét jegyző Catherine Hardwicke volt az, aki két csodás színésznő (Toni Collette és Drew Barrymore) segítségével próbálta megmutatni, hogyan működik egy igazi sírig tartó baráti viszony a nők között. A film angol pénzből készült, egy ausztrál és egy amerikai színésznő, valamint egy amerikai rendezőnő közreműködésével, és a koprodukció kifejezetten jót tett neki. Benne van ugyan a hollywoodi filmekre jellemző giccsfaktor, de mivel ezt összekeverik az angol romkomokra jellemző iróniával, valósághűséggel és Hollywoodhoz képest szokatlan őszinteséggel, a végeredmény egy olyan mozi lett, amit nem csak azok tudnak végignézni, akik az úgynevezett chick flickek rajongói.
Öribarik válsághelyzetben
A film úgy kezdődik, mint egy boldog, gondtalan komédia. Jess (Drew Barrymore) a szülőszobában, a fájdalmak közepette gondol vissza arra, hogy mennyire hiányzik neki a legjobb barátnője, Milly (Toni Collette) társasága. Miközben hangosan üvölt a fájdalma miatt, előttünk megelevenedik a kettejük gyerekkora, amikor egy fiúval próbálták ki az első csókot, együtt lógtak fel egy koncert színpadára pasizni, és együtt fedezték fel azt, milyen kislányból nővé válni. A kapcsolatuk ugyan a felnőtté válással és a családalapítással picit lazult ugyan, de végig ott voltak egymásnak, amikor szükségük volt a másikra.
A film az idáig vezető útjukat egy néhány perces montázsban foglalja össze, majd nagyjából ott vesszük fel a fonalat, amikor Milly megtudja: mellrákban szenved, Jess pedig a pasijával eldönti, hogy ha ennyi próbálkozás után nem jött össze a gyerek természetes úton, akkor itt az ideje megpróbálkozniuk a lombikozással. A két szál párhuzamosan halad, és persze időnként kettejük története találkozik, hiszen végső soron a Máris hiányzol arról szól, hogyan éli túl a barátságuk ezt a nem mindennapi próbatételt.
A rákról őszintén
A film egyik erénye, hogy tényleg őszintén mutatja be, mit élhet át egy olyan ember, aki nemrég még az élet császára volt, majd hirtelen ott találta magát a halál kapujában, a rákkal küzdve, nem tudván, hogy van-e visszaút. Az ilyesmit persze lehet nagyon érzelmesen is ábrázolni, és bár a filmben akadnak ilyen pillanatok, Millyt inkább a dühe vezérli. Parókában, masztektómia után tekinthet-e még magára nőként? Kívánni fogja-e még a férje? Toni Collette (Muriel esküvője, Hatodik érzék) játékát dicséri, hogy mer kifejezetten antipatikus lenni, és olyan döntéseket hozni, amivel biztosan nem indulhatna szimpátiaszavazásokon.
A film nem próbál pusztán a sajnálatunkra hatni, hanem inkább azt a komplex lelki folyamatot mutatja be, ami ilyenkor lejátszódik az emberben. Zavarba ejtően őszinte jeleneteket látunk, és ha van is egy-egy giccsbe hajló momentum, egy-egy találó beszólás mindig visszahoz bennünket a valóságba. Ehhez képest Drew Barrymore szála kevésbé drámai: őt inkább az teszi próbára, hogy meg tudja-e bocsátani a barátnője összes marhaságát és vad tettét azért, mert tudja: könnyen lehet, hogy már csak pár hónapja van hátra. Komoly, nem mesterkélt erkölcsi dilemma ez, amit a film őszintén ábrázol. Nagy kár, hogy ezt az őszinteséget nem tudja végig fenntartani, és az utolsó percekben csak enged a giccs csábításának. Sajnos a film gyenge pontjáról nem lehet úgy írni, hogy a végét ne leplezzem le vele, ezért csak az olvasson tovább, akit nem zavar, ha lelövik nekik a poént.
Hamiskás pillanatok
Vannak filmek, amelyekről egyszerűen kellemetlen bármi rosszat mondani. Ott ülsz a moziban, és végignézed, ahogy egy kiváló színésznő a színészi tehetsége minden erejével eljátszik egy olyan nőt, aki a nőiességében megalázva, az életéért küzdve szenved a vásznon olyan intenzitással, amilyet csak ritkán látni, a film mégis hamiskás marad. Nem azért, mert a színésznő játékában bármi hamis lett volna, egyszerűen csak a rendező és a forgatókönyvíró olyan helyzetet/helyzeteket teremt, amiben még a legkiválóbb színésznagyság is megbotlik.
Itt például a címben is idézett nagyjelenetnél azt kéne elhinnünk, hogy amikor megindul Jess szülése, akkor a hospice-on fekvő Milly az utolsó erejével még fogja magát, a családja segítségével taxiba száll, és vad tempóval odahajt (ahogy a romkomokban általában a repterekre szoktak) a kórházba, csak hogy ott legyen a barátnője mellett, és fogja a kezét, amikor az megszüli az első gyermekét, akiért olyan sokat küzdött. Kétségtelenül szívbemarkoló látni, ahogy egy képben ott sűrűsödik az elmúlás, és az újonnan érkező élet, és értem én, hogy a rendező miért ragaszkodott hozzá, de a helyzet az, hogy a film korábbi erényeit rombolja egy ilyen hatásos, de mégis hatásvadász pillanat. Ez a történet szép lett volna hatásvadászat nélkül is, sőt akkor lett volna csak igazán szép. Az ilyen hamiskás hangok miatt a Máris hiányzol csak egy szerethető, szép, de olykor azért giccses mozi. Pedig lehetett volna igazán jó is.
