“Élet határok nélkül – adj esélyt a menekülőknek! Idén újra ott leszünk a Sziget Fesztiválon” – hirdette az Amnesty International. Azt írták, fontosnak tartják, “hogy a fesztivál közönsége is lehetőséget kapjon arra, hogy megismerje a menekültek és menedékkérők helyzetét, és tenni is tudjon azért, hogy hazánk egy nyitottabb és befogadóbb hely legyen.” Nyilvánvaló, hogy egy ilyen nagy múltú nemzetközi szervezet teszi a dolgát: kiáll az emberi jogok mellett. Ám mégis furcsa a mai közhangulatban nyitottságot emlegetni. Ha az emberek úgy érzik, hogy választaniuk kell számukra idegen emberek jogai és a saját életük biztonsága között, akkor nagy többségben az utóbbit fogják választani. De vajon valóban fennáll ez a döntéshelyzet? Kíváncsiak voltunk, a szervezet vezetőjének vannak-e érvei azok számára, akik egyszerre szeretnének humánusak maradni, és biztonságban tudni megszokott világukat.
Európa (és a világ) fiataljai egy hétre Budapesten gyűltek össze. Fesztiválozók, akik az átlagnál elfogadóbbak. Befogadók is?
Húszezer aláírást szeretnénk összegyűjteni a petíciónkhoz (a nyilatkozat kiáll a menekültek és menedékkérők emberi jogaiért, és tiltakozik az ellen, hogy Magyarország bűnözőként kezelje a segítségre szoruló embereket – a szerk.), de nem megy olyan ütemben, mint reméltük. Pedig hiszünk abban, hogy ez igenis egy befogadó társadalom – ezt láthattuk a tavalyi összefogásban. De sajnos az amúgy nyitott és együttérző fiatalokra is hat a félelem- és gyűlöletkeltés.
Nem a terrorcselekmények híre hat rájuk? Az utóbbi időszak eseményei önmagukban is elég félelemkeltők.
A félelem teljesen érthető reakció, a gyűlölet már nem az. Pontosabban a célt tévesztett és hatalmas embertömeg iránti, általános gyűlölet. Holott a vándorló tömeg nagyon vegyes nemzetiség, vallás, élethelyzet tekintetében. Az egyetlen, ami közös bennük, az az, hogy nem bírtak már ott élni, ahonnan jönnek, és gyalogolni kényszerülnek, mivel olyan, hogy humanitárius vízum, nem létezik. De önmagában ez nem illegális, hiszen nem tagadnák meg a szabályos beléptetést, ha lehetőségük lenne rá.
Azzal talán a legszilárdabb ellenzők is tisztában vannak, hogy a menedéket kérők egy része valóban az életét menti. Ugyanakkor felháborítja őket, hogy valaki pusztán jobban akar élni, és ezért jön Európába.
Jobb életet keresni önmagában nem bűn, nem is bűncselekmény, sőt adott esetben érthető is. Gondoljunk csak arra, hogy a magyar fiatalok jelentős része is gazdasági céllal megy külföldre, a jobb körülményekért és jobb megélhetésért. Sőt előfordult már, hogy maga Magyarország mondta ki, hogy szüksége van vendégmunkásokra. De ez egy választás. Egy ország dönthet úgy, hogy fogad ilyen embereket, és nyugodtan mondhatja, hogy nincs rá szüksége: ezt most is megtehetjük. Ami viszont kötelező, az az, amit 1951-ben, a genfi egyezményben aláírtunk: aki üldöztetés, halál vagy háború elől menekül, és megalapozott a félelme, az letelepedhet, és teljes értékű tagja lehet a társadalomnak. Például az Iszlám Állam azt mondja az Iránban élő jazidi kisebbségnek, hogy vagy áttérsz az én vallásomra, vagy megöllek. Kelet-Afrikában aki albínónak születik, annak veszélyben forog az élete, mert ott az a hit él, hogy az ilyen emberek levágott testrészei gyógyító hatásúak. Nigéria bizonyos tartományaiban pedig törvényes kivégezni a meleg férfiakat. Mások épp olyan terrorcselekmények elől menekülnek, amelyek nálunk is előfordultak. De látjuk azt is, mi történik azokkal a civilekkel, akik nem jöttek el, hanem Aleppóban maradtak a bombázások közepén, csapdába esve egy olyan helyen, ahol már a vízvezetékeket is szétlőtték. A menedékjogot nekik találták ki, nem azoknak, akik egy békés országból jönnek, és csupán megtetszik nekik az európai életforma.
A genfi egyezmény egészen más geopolitikai helyzetben köttetett. Nem lehet, hogy ami sokáig működőképesnek bizonyult, az a mostani szituációban tarthatatlan?
Valóban ugrásszerű a növekedés, soha nem látott mennyiségű, 65 millió ember kényszerült otthona elhagyására. Ám ez Magyarországot olyan nagyon azért nem sújtja, hiszen a ténylegesen megadott menedékstátuszok száma nagyon alacsony maradt. Bár tavaly 177 135-en nyújtottak be menedékkérelmet, közülük mindössze 508-an kaptak valamilyen státuszt, amivel körülbelül ötezer-ötre nőtt a befogadottak száma a tízmillióhoz képest. Szokták kérdezni, hogy miért nem a környező országokba mennek ezek az emberek. Nos, elsősorban oda mennek, Európa csupán a negyedik a kontinensek sorában ebből a szempontból. Libanonban már 1,2 millió szír menekülőnek adtak átmeneti otthont (vagyis ott minden negyedik ember szír), Törökországban 2,75 milliónak, és további négyszázezer más nemzetiségűnek. A legtöbben szeretnének az otthonuk közelében maradni, hogy ha lehet, hazatérhessenek. (Egyébként az Amnesty is amellett van, hogy főként a helyi konfliktusok rendezésére kellene koncentrálni, és csak addig menedéket adni, amíg az ottani helyzet normalizálódik.) Persze az is érthető, ha valaki, aki már öt éve sínylődik a gyerekével egy sátortáborban, ahol se iskola, se egészségügyi ellátás nincs, az azt mondja, hogy elég volt, és továbbindul. Ezért is jönnek Európa felé.
Sokan úgy gondolják, ez nem a mi felelősségünk. Nem mi okoztuk ezt a helyzetet, nem nekünk kell megoldani.
Egyrészt nem hiszem, hogy jó egy olyan közösségben élni, ahol az emberek vállat vonnak mások szenvedése láttán. Másrészt ebben állapodtak meg a világ országai: a kérelmeik kivizsgálása, és ha indokolt, a menekültstátusz magadása jogi kötelezettség. Senki nem kényszerítette ránk ezt, a genfi egyezményt aláíró 145 állam képviselői így találták emberségesnek. Hogy miért érdekeljen ez minket? Mert mi is így érezhetjük magunkat biztonságban. Ha nálunk lenne bármilyen konfliktus, és nekünk kéne menekülni (ahogy előfordult már párszor a történelem során), akkor nekünk is lenne hova menni, hiszen az említett országoknak befogadási kötelezettségük van.
Szó volt a számokról, de van jelentőségük? Hiszen biztonságpolitikai szempontból mindegy, hogy öt embernek adunk letelepedési jogot, vagy ötvennek, ha köztük csak egy olyan lesz, aki (vagy akinek a leszármazottja) akár évek múlva “bekattan”, vagy ahogy mondani szokás: radikalizálódik.
Minden korban, minden országban vannak a környezetükre veszélyt jelentő emberek, ahogyan Magyarországon is hetente történnek súlyos bűncselekmények. Ha mindenki kérelmét egyenként megvizsgálnák – mint ahogy azt a szabályok szerint tenni kéne –, akkor minden egyes menedékkérő komoly nemzetbiztonsági vizsgálaton esne át. Ez lehetővé tenné, hogy csak olyan emberek kapjanak menekültstátuszt, akik erre valóban jogosultak, és akik nem jelentenek veszélyt az itt élők közbiztonságára. Ha viszont a magyar hatóságok a tranzitzónák létrehozásával gyakorlatilag megtagadják a menedékkérelemhez való hozzáférést, akkor sok mindenkit arra kényszerítenek, hogy más utakon jussanak be. Az igazi biztonsági kockázat ebben rejlik.
Létezik százszázalékos biztonságú szűrés? Eddig sem Franciaországnak, sem Németországnak nem sikerült ilyet alkalmazni. Persze elképzelhető, hogy a mostani cselekmények után a módszerek is szigorodnak.
A terrorizmus elleni küzdelem nagyon összetett dolog, és nyilván senki nem tud száz százalékban megakadályozni egy ilyen esetet sehol a világban, mint ahogy ez más bűncselekményekről is elmondható. Mivel azonban a menedékkérők érkezése nem oka a terrorizmusnak, így a menedékhez való joguk megtagadása nem segít semmit a terrorcselekmények megelőzésében.
Érthető, hogy aki azt hallja, hogy ez ugyanaz a csoport, mint akik miatt háromszáz ember hal meg, és akik miatt emelkedik a nők elleni zaklatások száma, az nemhogy beengedni nem akarja őket, de még mérlegelni sem ezzel kapcsolatban.
Nincs ilyen összefüggés, ellenben Magyarországon több ezer magyar férfi erőszakolt már meg nőket (a NANE statisztikái szerint évente átlagosan 111 ezer körüli nő válik szexuális erőszak áldozatává). Ettől függetlenül belépés után a menekültekre is, ugyanúgy, mint mindenkire, vonatkoznak az itteni szabályok. Ezen kívül sok eszközzel lehet segíteni és kontrollálni az integrációt, amennyiben valaki nálunk is marad. De ennek még mindig semmi köze ahhoz, hogy ha már egy kerítés tövében kell vesztegelniük, azt milyen körülmények között teszik. Hiszen függetlenül attól, hogy jogilag később mit kezdünk ezzel az embercsoporttal, lehetne nekik legalább napjában egyszer enni és inni adni, egy sátrat, egy vécét felállítani. Persze ha enni adunk nekik, nehezebb elhitetni róluk, hogy az ellenségeink, bűnözök vagy alacsonyabb rendűek, akikért nem kár. Én nem szeretnék olyan világban élni, ahol emberek éhen halnak azért, mert azok, akiket félrevezettek, félnek valami olyantól, amihez nekik semmi közük.
A magyarok nem soká hivatalosan is véleményt nyilváníthatnak a témában. Jogos igény a részükről, hogy beleszólhassanak?
Magyarország jelenleg az Európai Unió tagja, amire önként vállalkozott, és elképesztően sok pénzt kap az uniótól. Ha úgy tetszik, az “adónk” cserébe most az, hogy ha ekkora teher nehezedik a kontinensre, annak a megoldásából vegyük ki a részünket. Jelen esetben úgy, hogy vállaljuk, hogy 1294 menedékkérővel kapcsolatban mi folytatjuk le az eljárást. Nincs szó tehát illegális bevándorlókról, sem arról, hogy be kéne fogadnunk őket. Azt hiszem, ez a legkevesebb, amit kérhetnek tőlünk, és ebben nem látom a súlyos fenyegetettséget.
Táborozók a táborozókért
Az Amnesty International magyarországi szervezete hat napon át szervezett érzékenyítő programokat a Sziget Fesztivál látogatói számára. Volt emberi jogi óra, kiscsoportos szerepjáték, Élő Könyvtár (ahol kisebbségeket képviselőkkel lehet beszélgetni), szambafelvonulás, futás és egy TED előadás is. Az esemény végeztével pedig az AI vállalta, hogy segít összegyűjteni a táborozók által hátrahagyott, felajánlott sátrakat és hálózsákokat, és azokat a szegedi MigSzol csoporthoz juttatja el.
