Szögezzük le gyorsan: nem az én ötletem volt a kutyacsőszködés. A feleségem, Eszter már egészen kicsiny kora óta kutyaőrült, gyakorlatilag nem volt olyan korszak az életében, amikor ne lett volna kutyája. Most is van, csak nem a budapesti lakásban, hanem otthon az édesanyjánál, Baranyában. Tudom persze, hogy ez nem ugyanaz, és ő is tudja ezt, ezért kapott az alkalmon, amikor a kolleginája a nászútja idejére próbált vigyázó pótgazdit találni a kis szürke havanesének, Filkónak.
Filkó egy szép vasárnapi este érkezett meg hozzánk, és csak nagyjából a találkozásunk pillanatában tudatosult bennem, hogy a következő két hétben én sokkal inkább leszek Filkó pótgazdája, mint a feleségem, ugyanis én nagyrészt itthonról dolgozom.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy sosem volt kutyám.
Illetve ez így nem teljesen igaz: volt egy, de összességében nagyjából fél éven át mondhattam magam a gazdájának. Kétévnyi intenzív rinyálás után a szüleim 13 éves koromban megajándékoztak egy cuki tacskó keverékkel, csakhogy én 14 évesen külön költöztem tőlük egy másik városba az iskola miatt, és onnantól Picur szemében maximum afféle játszó haver voltam, semmint gazda, a gazdiszerepet pedig a szüleim vették át tőlem. Nyilván nem hibáztathatom ezért, de akkoriban azért eléggé fájt, hogy már nem tekintett a gazdájának.
Aztán eltelt 23 év, én meg ott álltam szemtől szemben egy kíváncsi tekintetű havanesével,
akiről két hétig gondoskodnom/nunk kellett. Filkó nem nagyon lelkizte túl gazdái távozását, és azt, hogy új környezetben, új emberek veszik körül. Állítólag gyakran vigyáznak rá mások, szóval rutinos vendégeskedő. Némi távolságtartással ugyan, de elég hamar otthonosan érezte magát nálunk, és a kis gumijátékait egy órán belül szanaszét hordta a lakásban. Kb. még egy óra kellett neki, és már elhemperedett mellettünk a kanapén, és vakartatta a kis hasát. Ez gyorsan ment.
Minden jel arra utalt, hogy Filkó a játékok széthordását leszámítva egy szófogadó, rendszerető vendég lesz, aztán jött az első éjszaka.
Pechünkre az érkezése egybeesett egy jókora nyári viharéval, és aki tudja, hogy a kutyák hogyan reagálnak a heves villámlások zajára, az talán már sejtheti, mi várt ránk aznap éjszaka. Filkó gazdái leszögezték, hogy a kutya sosem mászik fel az ágyra éjjel, és vagy a saját kis ágyában pihen – amit szintén mellékeltek érkezéskor –, vagy a gazdái ágya széle mellett húzza a lóbőrt.
Ehhez képest olyan éjjel fél kettő magasságában arra eszméltem, hogy ott liheg közvetlenül az arcomba, láthatóan arra vágyva, hogy megnyugtassam, miközben dörög az ég.
Sok mindent el tudok nézni egy tündéri fejű kiskutyának, de az ágy szent terület, oda rajtam kívül senki sem jöhet fel, aki szőrös.
Szóval Filkónak reszeltek, és hamar ágyon kívül találta magát, némi lecseszés kíséretében, hogy ne próbálkozzon többet. Értett ő a hangos szóból, és többször nem próbálkozott be, de cserébe egész éjszaka fel-alá mászkált a szobában, és olyan hangosan nyalogatta körbe magát, hogy arra előbb felébredtünk, mint a kinti mennydörgésre. Finoman szólva sem keltünk kipihenten hétfő reggel, reménykedtünk, hogy ennél csak jobb lehet.
Filkóról – vagy ahogy pótgazdijaként elneveztem, “Filcsiboyról” – gyorsan kiderült, hogy alapjáraton elvan magában, mint a befőtt, és csak annyit igényel az embertől, hogy nagyjából a kétméteres körzetében legyen, és egy-két óránként megsimogassa/megvakargassa. Ez alól kivételt jelentettek a reggelek, amikor megvadult fúriaként emlékeztetett minket arra, hogy bizony sétaidő van, és
ha nem fárasztottuk ki eléggé előző este, akkor reggel hat körül már ott pörgött az ágyunk körül, a legjobb ébresztőórákat megszégyenítő hatékonysággal.
Az elmúlt években ahhoz szoktunk, hogy szépen, kényelmesen felkelünk, teszünk-veszünk a fürdőszobában, majd közösen megisszuk a reggeli kávénkat, és Eszter elindul munkába, én pedig leülök itthon a gép elé, de Filkó mellett az ébredés utáni belassult állapotnak gyorsan lőttek. Számára a reggeli ágyból kikelés egyenlő volt a sétaidővel, szóval onnantól kezdve, hogy felhúztam a papucsom, ő végig ott ugrált a lábamon, és pörgött körülöttem egészen addig, míg ki nem léptem vele az ajtón. Próbálhattam én nyugodtan kávézni és fogat mosni, amikor egy prüszkölő kutya a lábamnál félpercenként emlékeztetett arra, hogy mi lenne a dolgom, de azon nyomban. Ennek eredményeként
egy idő után feladtam korábbi életvitelemet, és ráálltam arra, hogy öt perccel ébredés után már kint nyomuljak vele a járdákon, erősen félkómás állapotban. Győzött Filkó.
Filkó a kinti szagok igazi megszállottja. Füves területen nem lehetett öt méternél többet menni vele anélkül, hogy ne akarna megállni valamit szaglászni legalább egy percre. Ennek köszönhetően kb. olyan sebességgel sétáltam vele, mint ahogy egy négykézláb közlekedő kisbaba csúszik-mászik a szobában. Oké, tudom, hogy a szagok a kutyák gyenge pontjai, de Filkót a szagokon kívül tényleg SEMMI sem érdekelte odakint. Egy másik kutya is csak addig volt érdekes, míg egy jó nagy seggszaglászással le nem vette a szagmintáját, aztán mehettünk is tovább. Ha a másik eb játszani akart, Filkó lerázta, amilyen gyorsan csak tudta.
Ahogy néhány nap után egy zárt kutyafuttatóban megfigyeltük, a játék nem tartozott az erősségei közé. Olykor ugyan odahozta hozzánk a játékait, de ha eldobtuk valamelyiket, többnyire nem hozta vissza, és a dögönyözős játék, ami amúgy kifejezetten kedvelt az általam ismert cuki kutyák körében, szintúgy nem tartozott a kedvencei közé. Öleb létére Filkó azt sem igazán kedvelte, ha megpróbáltuk felvenni, és heves morgással jelezte, hogy a kézben hordás nem épp a szíve csücske.
Eleinte meggyőződésem volt, hogy csak velünk nem szeret játszani, de miután kétszer is kutyatársaságba vittük a futtatóban, és ott is hasonló unottsággal pattintotta le a potenciális játszópajtikat, mint bennünket, rájöttem, hogy tévedtünk. Filkó egy igazi magának való művészlélek,
aki jól elvan a saját gondolataival és szagmintáival, és nem szereti, ha holmi alantas játékokkal zavarják.
Nagyjából egy hétnek kellett eltelnie, hogy Filkóval egymáshoz csiszolódjunk. Mi is megszoktuk az ő rigolyáit, ő is megszokta a miéinket. Addigra már az erkélyre is magától kimerészkedett, amitől az első napokban valamilyen érthetetlen oknál fogva úgy félt, mint a tűztől. Miután rájöttünk, hogy ha nappal nem hagyom őt folyton aludni, akkor később jó eséllyel átalussza majd az éjszakát, azután már voltak teljesen átaludt éjjeleink is, amikor reggel nem az ő nyünnyögésére, hanem az ébresztőórára ébredtünk. Filcsiboy a kaja terén is elég válogatósnak bizonyult. A gazdáitól kapott konzerveken kívül minden más csak egy szagminta erejéig érdekelte, egyedül a sült csirkeszárny után maradt csontok, és a virsli iránt lelkesedett őszintén.
A tálja egyfolytában teli volt vízzel, szóval alig ivott, viszont a napi három sétája során egyfolytában pisilt. Hogy ez fizikailag hogy lehetséges, rejtély maradt.
Ha elmentünk itthonról, semmi bajt nem csinált a lakásban, és tényleg teljesen szobatisztának bizonyult – egyszer felköhögött valami undormányt a padlóra, de ebbe inkább nem mennék bele. Ha egyedül hagytuk, mindig nagyon örült nekünk, amikor hazaértünk, és még annál is jobban örült, amikor vendég érkezett hozzánk. Voltunk vele kirándulni, sétáltattuk patak- és Duna-parton és a végére már azt kezdtük észrevenni, hogy az überlassú, szaglászós sétálásainknak köszönhetően a környék összes fűcsomóját alaposan megismertük.
Amikor közel két hét után visszakerült a gazdáihoz, az első gondolatom az volt, hogy végre nem kell reggel fél hétkor félálomban botorkálnom a környező utcákban. Aztán eltelt két-három nap, és ugyan magamnak is nehezen vallottam be, de rá kellett jönnöm: ez a szaglászó, prüszkölő kis szőrcsomó bizony hiányzik.
Még több cikk a kutyatartás szépségéről az NLCafén:
- 14 fotó, ami bizonyítja, hogy a kutyáknál nem létezik jobb barát
- Megható kisfilmben búcsúzott szeretett kutyájától a gazdi
- “Abszurd, hogy a kutyámat úgy gyászolom, ahogy még soha, egyetlen embert sem”
- Szívszorító képek: kutyák örökbefogadás előtt és után
