Aktuális

“Abszurd, hogy a kutyámat úgy gyászolom, ahogy még soha, egyetlen embert sem”

Hiába kezeljük kedvenceinket sokan igazi családtagként, az elvesztésük felett érzett "gazdigyász" sokszor még mindig tabu. Szerencsére ma már az sem marad magára, akinek nem elfogadó a környezete: egy kifejezetten gazdiknak szóló gyászfeldolgozó foglalkozáson jártunk.

Jó három éve is megvan már annak, hogy Bundus itt hagyott bennünket. Az első kutyám volt, idős, bőven túl a 15. szülinapján, ráadásul nagyon beteg. Tudhattam volna, hogy itt az ideje, mégis villámcsapásként ért a hír, hogy örökre elaludt. Emlékszem, aznap inkább késő estig dolgoztam benn, csak hogy ne kelljen hazamennem a kutyátlan lakásba. Nem akartam szembesülni azzal, hogy a szeretett lény, akivel felnőttem, a legjobb barátom, minden titkom tudója, aki farokcsóválva várt, bármikor estem is haza, egyszerűen nincs többé.

“Abszurd, hogy a kutyámat úgy gyászolom, ahogy még soha, egyetlen embert se

A környezetem nagyon megértő volt. Türelmesen viselték a sírógörcsöket, beszéltettek, ha előjöttek belőlem az édes-bús kutyatörténetek, és nézegették a képeket is, ha épp ahhoz volt kedvem. Szerencsém volt; bár jó időbe telt, a segítségükkel átvészeltem a gyászmunka nehezét. És ez olyasvalami, amit nem minden gazdi mondhat el magáról. Különösen azok nem, akiknek már néhány nappal a kedvenc elvesztése után, fapofával válaszolniuk kell a »de most tényleg egy kutya miatt borultál ki ennyire?«, »mikor vesztek már egy másikat?« jellegű kérdésekre.

Ugye mondanom se kell, ez utóbbi reakcióból van több. És nem csak azért, mert mi, magyarok amúgy képtelenek vagyunk normálisan kezelni a halált vagy a gyászt. Hanem mert nálunk egyszerűen nem szokás állatot gyászolni. Mert az uralkodó felfogás még most is legfeljebb az, hogy “az állat az ilyen: megdöglik és kész”. Nem csoda, hogy a gazdigyász sokáig afféle tiltott, de még jó esetben is, meg nem értett dolog volt. Sokszor maguknak a gazdiknak is.

“Jobban gyászolom, mint bárkit a családból. Nem vagyok normális”

Tűnjön bármilyen furcsának is, a gyásztól lesújtott gazdik meglepően gyakran szembesülnek ezzel az érzéssel. No és az emiatt jelentkező lelkiismeret-furdalással is. Pedig Tuza Erika, a Vizsla Vigasz elnevezésű gyászcsoport vezetője szerint nincs ebben semmi meglepő. Szerinte az érzés teljesen normális, a hátterében pedig az áll, hogy sokszor maguk a gazdik sincsenek tudatában, milyen rendkívüli kötelék alakult ki köztük és kedvencük között az évek során.

“Egy állat befogadását leginkább ahhoz lehet hasonlítani, mintha örökbe fogadtunk volna egy gyermeket, aki egész életében magatehetetlen” – mondja, majd hozzáteszi, van még valami, ami ezt a felelősségvállaláson és gondoskodáson alapuló, szimbiotikus kapcsolatot igazán különlegessé teszi.

Sok gazdi kizárólag a háziállata előtt lehet igazán önmaga. Beszél hozzá, titkokat mesél neki, bohóckodik, játszik vele. A legtöbben ezt a luxust még a párunk előtt sem engedjük meg magunknak, pláne nem a tágabb környezetünkben, érthető hát, hogy legfőbb bizalmasunk elvesztése alapjaiban rengeti meg a világunkat.

A gyásztanácsadó szerint mióta kedvenceink családtagként élnek mellettünk, megjelent az igény arra, hogy haláluk is családtaghoz méltón legyen kezelve. És bár attól még nagyon messze vagyunk, hogy fizetett szabadság járjon minden gyászoló gazdinak, már Magyarországon is vannak állatorvosok, akik – amerikai mintára – a gazdi igényeihez igazodva végzik az altatásokat, van kisállattemető és hamvasztó, a Kreatív Kávé keretein belül gyászfeldolgozó festőkurzus és gyászcsoport is. Azoknak, akik úgy érzik, segítségre van szükségük a veszteség feldolgozásához.

“Abszurd, hogy a kutyámat úgy gyászolom, ahogy még soha, egyetlen embert se

“Az első alkalommal mindenki sír”

Bevallom, kicsit félve mondtam igent, mikor Erika meghívott a Vizsla Vigasz soron következő ülésére, amit időről időre az EB OVO Egyesület fővárosi irodájában tartanak meg. Persze nagyon kíváncsi voltam, hogy zajlik egy gyászfeldolgozó foglalkozás, ugyanakkor tartottam attól, hogy a téma túlságosan intim és bensőséges ahhoz, hogy a résztvevők megosszák egy kívülállóval. Ráadásul féltem attól is, hogy sebeket szakít fel bennem. Olyanokat, amelyekről naivan azt hittem, már rég begyógyultak. Szerencsére nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Már az első félórában feltűnt, milyen felszabadult és alapvetően vidám a hangulat a csoportban. Nem lehetett nem észrevenni. Egymást érték a viccelődések. A nagy nevetések. “Persze – tudom meg a csoport egyik tagjától – nem volt ez mindig így. Mikor még friss a gyász, sokan sírnak. Az első néhány találkozáskor szinte mindenkinél eltörik a mécses. Van, hogy többször is. De utána szép lassan enyhül a fájdalom, és most már leginkább csak a szép dolgokra emlékezünk” – teszi hozzá.

Gyászterápia gazdiknak – kutyával

Miután mindenki megérkezik, kezdetét veszi a másfél órás beszélgetés. “Hogy vagytok?” – teszi fel a kérdést Erika, mire a csoport tagjaiból ömleni kezd a szó. Egymás után mesélik el, mi történt velük az utolsó foglalkozás óta: van, akit a szeretett négylábú halálának közelgő hónapfordulója visel meg, mást a családtagok néma gyásza aggaszt, és olyan is akad, aki már arról mesél nagy örömmel, hogy újra gazdi lett. A csoport mindenkit csendben figyel, és csak egy szemvillanással vagy bólintással jelzik, hogy nagyon is megértik, sőt átérzik a hallottakat.

“Két éve, amikor Tollár Móni, a Vizsla Túra alapítójának ötlete nyomán elindult a Vizsla Vigasz, a terápia még főleg egyéni beszélgetésekből állt. Aztán a tapasztalatok meggyőztek róla, hogy folytassuk csoportfoglalkozásként” – ezt már Erika mondja, majd hozzáteszi azt is, hogy a csoport legnagyobb ereje a dinamikájában rejlik, ráadásul sokszor maguk a gyászolók azok, akik élményeikkel, meglátásaikkal segíthetik a többiek gyászmunkáját.

És ha mindez nem lenne önmagában is elég, van még valaki, aki észrevétlenül segíti a csoport munkáját. Miközben zajlik a beszélgetés, Maya, Erika fekete-fehér terápiás spánielje körbejár a termen. Időről időre megáll valaki mellett, felnéz és türelmesen vár, míg az illető megsimogatja. Azt hihetnénk, véletlenszerűen választ magának társaságot, pedig nem így van. “Nagyon is pontosan tudja, ki feszült a csoportban, kinek van szüksége érzelmi támogatásra” – mondja Erika, majd hozzáteszi, sokszor a kutyus jelenléte is kell ahhoz, hogy valaki megnyíljon és őszintén beszéljen az érzéseiről.

“Abszurd, hogy a kutyámat úgy gyászolom, ahogy még soha, egyetlen embert se

“A gyászolónak nem kell szuperhősnek lennie”

És ez az, amit sokan elfelejtünk. Meg azt is, hogy nem mindenki gyászol egyformán.

 

Ahelyett, hogy néhány napra lelkiismeret-furdalás nélkül átadnák magukat a gyásznak és csak sodródnának az eseményekkel, sokan esnek abba a hibába, hogy megpróbálnak erősnek látszani. Úgy érzik, a társadalom részéről ez elvárás. Különösen, ha egy gazdiról van szó.” 

 

“Van, aki minden további nélkül képes rá, hogy a veszteséget mélyen magába fojtsa és legbelső magánügyként kezelje. Otthon a négy fal között. Náluk azonban többen vannak azok, akiknek kizárólag az jelent megkönnyebbülést, ha bárhol és bármikor beszélhetnek a fájdalmukról, vagy felidézhetik a legszebb emlékeiket.”

A csoport elsősorban nekik jelent segítséget. Merthogy egy idő után még a legjobb barátok, de sokszor a család is telítődik a szeretett négylábúról szóló történetekkel. “A csoportban minden gazdinak lehetősége van arra, hogy a megossza kedvence történetét – az első pillanattól az utolsóig – olyanokkal, akik ezt még nem hallották” – mondja Erika, majd hozzáteszi, a cél az, hogy a gyászoló gazdi egy idő után már csak és kizárólag a szép dolgokra emlékezzen.

“Jobb emberek lettünk a kutyáink által”

– szakad ki a beszélgetés legvégén az egyik gazdiból. Erika is egyetért.

Elárulja, 17 éve, miután elvesztette Athos névre hallgató, orosz származású spánielét, úgy érezte, belebolondul a fájdalomba. Hiába kért segítséget, a szakember nem vette komolyan a gyászát, és egy elnéző “csak egy kutya volt” mosoly kíséretében közölte a fiatal lánnyal, hogy a túlságosan nagy felelősségérzete miatt sír a kutyája után.

“Emlékszem, édesanyám akkoriban azt mondogatta, ha előre tudja, hogy Athos halála ekkora szenvedést okoz majd, sose egyezett volna bele, hogy kutyám legyen.” Pedig abban, hogy Erika ma többek között kutyás terápiával és gyásztanácsadással foglalkozik, Athosnak is kulcsszerepe volt. Részben az elvesztése miatt érzett, meg nem értett gyász sarkallta Erikát arra is, hogy lefordítsa és az Angyali Menedék Kiadó segítségével végre Magyarországon is elérhetővé tegye, Wallace Sife A szivárványhíd túloldalán című, gazdigyásszal foglalkozó könyvét. Mindezt azért, hogy amin ő keresztülment, más gazdival ne fordulhasson elő.

“Abszurd, hogy a kutyámat úgy gyászolom, ahogy még soha, egyetlen embert se
Milyen végtisztesség jár négylábú barátainknak?

Szerencsére annak, hogyan búcsúzunk kedvencünktől, ma már Magyarországon is csak a képzeletünk szab határt. Bár az elhullott állatok “semlegesítéséről” szóló rendelet kiköt néhány fontos szabályt, azt például lehetővé teszi, hogy a gazdi maga gondoskodjon kedvencéről a halála után.

Így például azok, akik családi házban élnek, évente legfeljebb száz kilóig – a talajvízre vonatkozó szigorú szabályok betartásával – a saját kertjükben is elföldelhetik kedvencük földi maradványait. De annak se kell kétségbeesnie, aki emeletes, vagy épp panellakásban él és nincs kertje, ahova kedvencét temethetné: ők is rendelkezhetnek kedvencük testével, igaz, azt kizárólag engedéllyel rendelkező vállalkozónak adhatják át hamvasztás vagy temetés céljából.

Ma Magyarországon több kisállathamvasztó, és jó néhány, kifejezetten házi kedvencek számára létrehozott temető üzemel. Ez utóbbiak közül a “legidősebb”, Alsónémediben, Budapesttől mindössze néhány kilométerre nyílt meg, gyönyörű és ápolt környezetben. Két hasonló sírkert üzemel még Győrben és Szegeden is.

Azoknak, akik ennél is közelebb szeretnék tudni magukhoz kedvencüket, választhatják a hamvasztást is. Budapesten három helyszínen, valamint az ország többi nagyvárosában is üzemel olyan kis kapacitású égető, ahol engedéllyel, biztonságosan végzik a tetemek közömbösítését. A gazdi a hamvasztást követően lezárt urnában kapja meg a hamvakat.

 

Olvass még többet a kutyákról az NLCafén: 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése