Minden második gyerek (56,6%) szorong valami miatt
Mert legalább minden második gyerek szülője is szorong valami miatt (a többiek pedig talán csak jól leplezik ezt az érzését a gyerekek előtt, bár utóbbiak ebben elég éles szeműek). Mi miatt szorongunk mi, felnőttek? Először is nem tudjuk megmondani. Csak annyit érzel, hogy valami csavargatja a gyomrodat, vagy dobogtatja a szívedet, vagy kiszívja az erőt a csontjaidból. Annyit tudsz, hogy ez az érzés határozottan negatív, de képtelen vagy nevet adni neki. A szorongás lappang, az oka nem nyilvánvaló, mégis minden mozdulatodat meghatározza. Mondjuk félsz a sötétben, és bár most nincs sötét, te előre félsz, hogy mi lesz, ha lesz. Ez a szorongás. Félelem a félelemtől.
Persze ha mindenáron okokat kell felsorolni, akkor tudunk. Félünk például a bizonytalanságtól. Hogy most van állásunk, de senki nem ígérte meg nekünk, hogy mindig is lesz. Hogy most épp ki tudtuk fizetni a tartozásokat, de mi lesz, ha majd nem tudjuk. Hogy egész jól megvagyunk otthon, de egy kapcsolat sem tart örökké. Hogy minden rendben van a szeretteinkkel, de annyi szörnyűség történik a világban. Hogy kellemes, polgári (mondjuk) életet élünk egy kellemes településen, a lakásunkban van fűtés és folyóvíz, de ki szavatolja, hogy mindig így lesz? Mások más dolgoktól szoronganak, attól, hogy hogyan néznek ki, hogy hány kilók, vagy mennyire öregszenek, hogy elég jók-e a pasinak, a nőnek, elég jók-e a főnöknek, és de ciki volt az előbb az a helyzet.
A gyerekek 41,3 százaléka nem bízik magában
Miért? Mert az önbizalom manapság a sikerekből jön. Le kell tenni valamit az asztalra, lehetőleg mások szeme láttára, onnan kezdve lehet megnyugodni. De ha már egy ideje nem tettél le semmit az asztalra, akkor megint kezdhetsz aggódni. Társadalomban létezünk, ahol első naptól kezdve összemérnek minket másokkal. Amikor megszületünk, egyből adatokat produkálunk. A gyerekorvosnál minden egyes látogatás azzal kezdődik, hogy a mérlegre tesznek minket, majd megmérik a testmagasságunkat. Olykor egyéb paraméterekben is figyelik a teljesítményt, és mutatják anyának: látja, nem jól tartja a fejét. Látja, nem markolja meg az ujjam. Látja, nem egyenes. Nem görbe.
Nem olyan, mint a többi. Nem olyan, mint az átlag. Később az lesz a gond, ha olyan, mint az átlag. Elmegy. Nem kiemelkedő. 3-as. Javíthat a 4-esért. De 5-ös már nem lehet.
Persze nem csak teljesítményalapú sikerek vannak. Az adottságok is fontosak. Ennek a világnak főként a külső adottságok: azokat könnyebb észrevenni. Ezek leglátványosabban a férfi-nő tengelyen mérettetnek meg – központi kérdés, hogy ki milyen pozícióba kerül nemtársai között, mennyire ébreszt érdeklődést az ellenkező nem tagjai körében. Erről szólnak a filmek, a tévésorozatok, a nagyregények. Erről lehet beszélni a szünetekben. Ezen lehet sokat dolgozni, a “jónőségen”, “jópasiságon”, és lehet belebetegedni az igyekezetbe, és elveszíteni önmagunkat, amikor csak ezek az ingatag támpontok maradnak.
Majdnem minden harmadik középiskolás úgy gondolja, hogy szülei nem elégedettek vele
Na, ez igazán szomorú. Mert állítólag az úgy van, hogy akármilyen vagyok, anyám akkor is szeret. Apám már kevésbé. Apámnak valahogy az is kell, hogy büszke legyen rám (másoknál meg épp fordítva). Szeretné, ha teljesítenék, ha jól teljesítenék. Lehet, hogy a szülők belepörgetik magukat abba a gondolatba, hogy egy nagy verseny részei ők is, a gyerekeik is. És hogy az élbolyba kell tartozni, mert aki leszakad, arra ki tudja, mi vár. Lehet, hogy a pénz nem boldogít, de mi van, ha mégis? Pontosabban… mi van, ha a pénztelenség boldogtalanná tesz? Biztos, ami biztos, próbáljunk ott lenni az élbolyban. Mi is, a gyerek is.
Mitől félnek leginkább a középiskolások? A családtagok halálától és a családtagok megbetegedésétől
Ez egyébként kedves, mert bár nem elégedettek velük (eléggé), ők azért aggódnak értük. A srácok szeretik a szüleiket, testvéreiket – ez is jó hír. A félelem pedig sajnos teljesen jogos. Mert vannak alattomos és ronda betegségek, és adódnak hirtelen halálesetek – hogy éppen velünk, körülöttünk megtörténnek-e, az teljesen kiszámíthatatlan. És az embert nem vigasztalja a statisztika, az, ha kimutatják, hogy erre kicsi az esély. Mert nem lehet tudni, az a minimális kockázat kit sújt majd.
A gyerekek negyedik legerősebb félelme egzisztenciális jellegű: azon aggódnak, hogy felnőttként nem találnak majd munkát
Ismét csak jogos. Kiskorunkban folyton arról érdeklődnek nálunk, mik leszünk, ha nagyok leszünk. Ez a kérdés számos dolgot üzen. 1. Egyszer nagyok leszünk. 2. Lesz munkánk. 3. Rajtunk múlik, hogy mi lesz az. 4. Bármi lehet, amit csak elképzelünk. A lehetőségek páratlan tárházához képest tulajdonképp az a furcsa, hogy mindenki orvos akar lenni, tűzoltó meg kukás. Később valószínűleg leszivárognak hozzánk olyan tudástartalmak, melyek szerint 1. Nem mindenki lesz nagy – de ezt hagyjuk, ez statisztikai hibahatáron innen marad. 2. Nem mindenkinek van munkája. 3. Nem mindenkinek van munkája, aki szeretné, ha lenne. 4. Az emberek nem feltétlenül szeretik a munkájukat vagy tudnak megélni belőle. És egy bónusz: 5. Az nem úgy van, hogy megálmodjuk, mit szeretnénk csinálni, végrehajtjuk a tervet, és kész. Mert vannak a lehetőségek, meg a sodortatás, meg a képességek, és végül nem leszünk gyöngyhalászok Srí Lankán, hanem árufeltöltők a peniben.
Munkát találni nehéz. Olyan munkát találni, amit szívesen végzünk, még nehezebb. Már a “találni” szó is egy nagy átverés, mert bizony nem úgy van, hogy jövünk-megyünk, aztán egyszer csak szembejön a lehetőség. Vagy lehet, hogy van így is, a csekkbefizetések lehetősége viszont biztosan szembejön minden hó elején, ennek bezzeg gyakorlatilag 100 százalékos az esélye.
Ahogy írja a tanulmány, a fiatalok nemcsak a már meglévő családtagok elvesztésétől félnek, de attól is, hogy nem lesznek “újak”, vagyis hogy nem lesz saját családjuk
Külön cikket lehetne írni arról, hogy ez mennyire végtelenül jogos félelem. Talán a leginkább az. Mert egy jó állásért sok mindent tehetünk, képezhetjük magunkat, kutathatunk a neten, járhatunk interjúra szakmányban (már ha behívnak), de egy ponton túl mégsem akaszthatunk egy táblát a nyakunkba és állhatunk ki az utcára azzal a felirattal, hogy “társat keresünk”. A társtalálás nem (csak) rajtunk múlik, mondjanak bármit is az ezoterikusok.
Rengeteg embert ismerek, akik megérdemelnék, hogy ne egyedül éljenek, mégis egyedül vannak évek óta. És persze nem a külső számít, blabla, de azért nehezebb dolga van egy, a tömegízléstől eltérő külsejű nőnek, férfinak, ami messze nem jelenti azt, hogy ne lehetne szerencséje, vagy hogy ne lehetne a végén boldogabb, mint száz Barbie baba együttvéve, de SZERENCSÉJÉNEK kell lennie (és a hívők kedvéért hozzáteszem, hogy most tekintsünk el attól, hogy ez a szerencse honnan jön). És végső soron: soha senki sehol nem garantálta azt senkinek, hogy megtalálja a “párját” ebben az életben. Vagy hogy nem egyedül fog megöregedni. Mindegy, hogy mit mondanak erről a filmek, az amúgy sem létező nagy könyvet meg hagyjuk. És akkor a biológiai óráról még nem is beszéltünk.
A szülők válásától minden harmadik fiatal tart (29,5%)
Ezt – gondolom – magyarázni sem kell. Ahhoz képest, hogy minden második házasság végződik válással, csoda, hogy csak minden harmadik fiatal fél ettől az eshetőségtől. Más kérdés, hogy ez csak a gyerekek nézőpontjából olyan félelmetes dolog, a szüleiknek lehet, hogy épp a megnyugvást jelenti.
A lányok 50, míg a fiúk 18 százaléka tart a nemi erőszaktól
Ezért a részeredményért kisebb részben a realitás, nagyobb részben a média okolható. A napi hírekben értelemszerűen túlreprezentáltak a negatív események. Ha nagyon belefeledkezünk, hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy bármikor áldozat válhat belőlünk, legyen szó bűncselekményről vagy balesetről. Ami egyébként igaz, de azért egyrészt sokkal kisebb az esélyünk rá, mint hisszük, másrészt a félelem nem sokat segít ennek elkerülésében, viszont jó hatásfokkal teszi tönkre a baleset- és bűnténymentes napjainkat is.
