Megpályáztam egy egyéves ösztöndíjat, így kerültem Angliába egy városi kórházba – meséli Zsolt (33), intenzív terápiás és aneszteziológus szakorvos, aki külföldi munkája előtt hét évet töltött el egy budapesti klinikán. Tavaly decemberben feleségével, Anitával (27) költözött ki Angliába, idén pedig már itthon ünneplik a karácsonyt.
“Maradhattam volna, és abban biztos vagyok, hogy Angliában kiszámíthatóbb és tervezhetőbb a szakmai jövő. Ha kitűzök egy célt, mondjuk szakorvosból főorvossá válni, tudom, hogy mi mindent kell megtennem, és azt nagyjából mennyi idő alatt érhetem el. A kinti egészségügyi rendszer most valóban nagyobb biztonságot nyújt, mint a magyar egészségügy. Jobbak a körülmények, az orvosok munkáját támogató nővérek és klinikai dolgozók sokkal többen vannak, az egy betegre jutó személyzeti arányt szigorúan tartják. Érdekes volt a multikulturális környezet, harmincféle nemzetiséggel dolgoztam együtt, jó volt a hangulat. És a főnökök is segítőkészek voltak. A munkanapok mondjuk teljesen kimerítettek, pláne amikor például 3-4 éjszakai műszakot kellett teljesíteni egymás után. A közös programokat ezért mindig a szabadnapokra időzítettük. A pénz többszöröse a magyar bérnek, bár a nagy része elment a lakásbérlésre és a megélhetésre. Szóval összességében elég pozitív tapasztalataim vannak az angliai munkával kapcsolatban.”
“Nem győztek meg, hogy Anglia jobb hely lenne”
Zsolt és Anita magyarországi munkahelye megmaradt, és a kórház, ahol az orvos dolgozik elfogadható körülményeket teremt. A pár néhány hete hozta meg a döntést: inkább visszajönnek. “Jó a munkaközösség, és van lehetőség előrelépésre is. Dolgozni pedig mindenhol sokat kell, de akkor már szívesebben teszem otthon, magyarul, magyar betegek között.” A döntésben az is szerepet játszott, hogy Anita nem tudott elhelyezkedni a szakmájában.
“Ez fel sem merült, mert nem tudok anyanyelvi szinten angolul, de mindenképp szerettem volna dolgozni – veszi át a szót Anita, aki itthon gyógypedagógusként egy speciális intézményben dolgozott a kiutazás előtt. – Szívesen bébiszitterkedtem volna, több ügynökséghez is regisztráltam a megérkezésünk után, elvégeztem különböző tanfolyamokat, referenciákat gyűjtöttem otthonról, de nem jött a várva várt lehetőség. Az angol családok többnyire bentlakásos gyerekfelügyelőket keresnek, olyan állást nem akartam. Jártam nyelvtanfolyamra, munkát is kerestem, aztán több hónap elteltével helyezkedtem el egy angol családnál részmunkaidős nannyként.”
A pár egyébként abban elég hamar megállapodott, hogy Angliában biztosan nem akarnak családot alapítani.“Nagyon sok kompromisszummal járna, és nagyon sok mindent kéne feladni az otthoni életünkből és otthoni értékeinkből” – mondja Anita.
“Tavaly sajnos nem tudtunk hazautazni karácsonyra, mert Zsolt dolgozott. Szenteste videotelefonáltunk a nagy családi vacsora alatt, és az azt követő napokban anyukám és az öcsém meglátogattak minket. Így szerintem kihoztuk a maximumot a szituációból. De azért úgy az igazi, ha együtt van a család.Idén már otthon töltjük a karácsonyt, erre külön hangsúlyt fektettünk a költözésnél, hiszen mindkettőnknek fontosak ezek a családi események.“
A fiatal pár örül, hogy eldöntheti, leendő gyermeke melyik országba szülessen. “Az az igazság, hogy egy év alatt nem tudtak minket meggyőzni arról, hogy magyarként Anglia jobb hely lenne Magyarországnál.”
“A vonatról üzentem anyukámnak, hogy külföldre megyek dolgozni”
A szakács Jenovai Árpi (26) számára három évvel ezelőtt adódott egy váratlan munkalehetőség külföldön. “Nem sokkal korábban hagytam ott az előző munkahelyemet, egy székesfehérvári éttermet. Több helyre is pályáztam, és egy észak-magyarországi vendéglőbe fel is vettek. Már úton voltam a bőröndömmel, amikor csörgött a telefon. Egy Salzburg melletti faluból, Abtenauból hívtak, hogy másnaptól lehetne kezdeni. Oda is küldtem önéletrajzot, de már lemondtam az állásról, mert nem jeleztek. A hívásra azonnal igent mondtam, visszafordultam, és felszálltam a vonatra. Sokkal több pénzt ígértek.”
Árpi már a vonaton ült, amikor sms-ben üzent az anyukájának, hogy Ausztriába megy. “Anyukám már megszokta, hogy viszonylag ritkán lát, a munkám miatt keveset voltam otthon már évek óta. Kicsit aggódott, nehogy átverés legyen, de megnyugtattam, hogy retúrjegyem van, bármikor haza tudok jönni. Szerencsére minden úgy volt, ahogy telefonban megbeszéltük, így aztán kint is maradtam.”
Árpi egy magyar tulajdonban lévő, osztrák ételeket kínáló étteremben helyezkedett el. Az étteremhez panzió is tartozott. “A teljes személyzet magyar volt, így a nyelvet nem igazán gyakoroltam. Nem is nagyon kirándultam, haza is csak ritkán jöttem, együtt karácsonyoztam a csapattal. Viszont megtanultam az osztrák konyha jellegzetes fogásait. Kemény volt a munka, mivel szállóvendégek is voltak, napi három étkezésre főztünk. Hú, emlékszem, mennyire utáltam, amikor császármorzsa volt este a desszert. Tíz vagy még több adagot kellett hirtelen legyártanom frissen.”
Tíz hónap után Árpinak egy Linz melletti vendéglátóhely ajánlott másik munkát. Csak fél hónapot kellett dolgozni, ugyanannyi pénzért. “Nem csak a kedvező ajánlat miatt mentem át, a munka kihívásokat is tartogatott, hiszen egy teljesen új helyet kellett beindítani. Magyaros ételeket főztünk, kezdetben szinte csak magyaroknak. Aztán ahogy híre ment a helynek, egyre több osztrák vendégünk is lett. Én találtam ki az étlapot, a marketingben is részt vettem, és fél év alatt egész jól felfuttattuk az éttermet. Itt már muszáj volt németül is megszólalnom, mert nem egyszer mentem ki a vendégek közé, volt, hogy helyettesítettem pultost, felszolgálót.”
Árpit 2015 novemberében csábították vissza a régi, csákvári munkahelyére. “Nem csak a főnököm, a kollégák is nagyon kérleltek, és mivel konyhafőnöki pozíciót kaptam, visszaálltam. Az osztrák állásomat azzal hagytam ott, hogy bármikor visszamehetek, tárt karokkal várnak. Szóval nem volt kockázat. Egy szűk év elteltével most megint más helyen vagyok, mert úgy éreztem, nincs már fejlődési lehetőség abban a munkában.”
Most kicsit kevesebbet keresek, de annál többet tanulok, és jó a társaság is, egy régi barátommal egy budapesti mulató konyháját visszük. Itt maradtam Magyarországon, mert közben lett egy komoly kapcsolatom is, így már nem szívesen mennék vissza Ausztriába. Arra viszont nagyon jó volt, hogy tapasztalatot gyűjtsek, kapcsolatokat építsek, és félre is tudjak tenni egy kis pénzt.
Jó volt tapasztalatszerzésnek, de már fontosabb a nyugodt élet
“Nem sokkal a főiskola elvégzése után, 2006-ban döntöttünk úgy a barátommal, hogy szerencsét próbálunk Angliában. Elsősorban a nyelvtudásunk fejlesztése volt a cél – meséli Fenyőházi Tímea (33), aki a BGF vendéglátó és szálloda szakán végzett. – Viszonylag könnyen találtunk is munkát, én kezdetben egy szállodában dolgoztam szobaszerviz-felügyelőként, aztán a Gordon Ramsey Holding egyik éttermében voltam főpincér. Jó volt tapasztalatszerzésnek, tényleg megtanultuk a nyelvet is, de nem akartunk kint maradni. Egyikünk sem tudta elképzelni, hogy hosszú távon Londonban éljen, semmilyen szempontból nem volt vonzó számunkra az angliai élet. És hiányzott a család, a barátok, az itthoni környezet, ezért két év után hazajöttünk.”
Timi egy esztergomi vendéglátóhelyen folytatta pályafutását, ahol több mint két évet töltött étteremvezető-helyettesként, majd vezetőként. Az újabb változást magánéleti probléma hozta el, szakítottak a barátjával. “Ez egy nyolcéves kapcsolat volt, megviselt a lezárása, és úgy általában elegem lett a munkából is. Azt éreztem, hogy nem akarok Magyarországon maradni, ezért Ausztriában kezdtem állást keresgélni. Rengeteg munkahely volt, néhány héten belül sikerült is találnom egy megfelelő helyet Bad Kleinkirchheimban, egy négycsillagos családi szállodában. Itt is étteremvezető-helyettesi állásom lett. A családom nem igazán örült, úgy gondolták, nem feltétlenül jelent megoldást a menekülés, de elfogadták a döntésemet.
Úgy készültem, egy évig maradok kint, de végül úgy alakult, hogy három esztendőt dolgoztam a szállodában. Nemcsak az osztrák mentalitás, a sokkal nyugodtabb, kiszámíthatóbb, stresszmentes munkavégzés, hanem maga Ausztria is megfogott. Új barátokat találtam, akikkel utazgattunk, kirándultunk, étterembe, moziba jártunk. Haza is utaztam viszonylag gyakran, ráadásul tavasszal és ősszel leállt a hotel, így egy-egy hónapot pihenhettünk is. Amire egyébként nagy szükség volt a hatnapos munkarend mellett.”
Timit végül megint a család és a magyarországi kötődései, a honvágya vonzották haza. “Apukám egészségügyi problémái miatt is úgy gondoltam, itthon a helyem. És azt hiszem, ez már végleges.”
Miután hazajöttem, még elhelyezkedtem egy pesti, ötcsillagos szállodában, de rá kellett jönnöm, hogy már nem lelem örömöm a vendéglátásban. Túl sok a stressz, nagyon kevés a szabadidő, elvétve akad csak megbízható munkaerő. Szóval nagy a káosz. Ezért annak ellenére, hogy megkerestek több fővárosi, nagy presztízsű helyről, teljesen más munkakörben helyezkedtem el. Beszerzési asszisztens vagyok egy áruházláncnál. És az a legjobb, hogy anyagilag majdnem ott vagyok, mint egy túlhajtott vendéglátós, akinek ráadásul sokkal nagyobb a felelőssége. Nyugodtabb az életem, tervezhetek hétvégére, vagy hétköznap estékre programot, és persze van időm a párkapcsolatomra, ami nagyon fontos, hiszen lassan családot is szeretnék.
