Nem normálisak?
Hát, idézőjelben. Nem ismernek középutat. Ahogy az a nő sem, aki motorost szeret. Vagy nem érdekel, vagy ha igen, akkor megőrülsz érte. Ők is így vannak a motorral. De ha összekötöd az életed egy motorossal, akkor vállald minden nyűgét. Fogadd el, hogy a motor van az első helyen, és te hátrébb szorulsz. Én már motorral a feneke alatt ismertem meg Norbit. Ő tizenkilenc volt, én huszonkettő, és hat év múlva össze is házasodtunk. Jött a gyerek, házvásárlás, közös élet… megváltozott a fontossági sorrend. Eladta a motort, és egy elég hosszú szünet jött gép nélkül.
Aztán 2008-ban létrejött ez a csoda – megszületett a kislányunk –, amit 2010-ig együtt élveztünk, és 2010 augusztusában Norbi elszállt egy kanyarban. Tudod, ha valaki egyszer motorosnak születik, az nem fogja végleg lerakni. Mikor jön a tavasz, és a társak elkezdenek zsongani az utakon, a motoros férfi szemében látod, hogy megőrül, hogy minden baja van. Azt az istenverte vasat egy hónappal a baleset előtt vásároltuk. Egy hónapig élvezte.
Ami engem kicsit megnyugtat, ha lehet ezt mondani, az az, hogy biztos vagyok benne, hogy az utolsó pillanatig boldog volt. Mert az vitte, az éltette, amit nagyon szeretett. Meg hogy nem szenvedett.
Amikor több év után újra motort akart venni, nem próbáltad lebeszélni?
Nem. Mert láttam, hogy szenved. Nem ütöttem az asztalt, hogy család van, gyerek van. Két szívecskés matrica volt a kilométerórán. Az egyiket tőlem kapta, a másikat Bibitől, hogy ha menet közben kezdené feszegetni a határokat, csak ránéz, és tudja, hogy várják otthon. Ami furcsa… én ezen a motoron csak kétszer vagy háromszor ültem nagyon rövid távon, de minden alkalommal úgy szálltam le, hogy Papi, én nem tudom, miért, de ezen a motoron félek. Előtte sosem volt ilyen, sőt hátul mindig is szerettem ülni. Norbi egy nagy gyerek volt, aminek megvan a jó és rossz oldala, és ez okozta a vesztét is. Majdnem biztos vagyok benne, hogy akkor, ott nem egyedüli motorosként ment az úton.
Versenyzett?
Nagyon rossz ezt kimondani, de majdnem biztos vagyok benne, igen. Talált egy játszótársat magának. Neki végzetes lett ez a játék, a másik meg köszöni szépen, éli a világát.
Ismered?
Igen, mert helyben lakik ő is. Utána fel is jelentettem, mert nem tudtam elfogadni, hogy az elején még azt mondta a rendőrség, hogy három eljárást is indítanak ellene – cserbenhagyás, segítség elmulasztása és hasonlók –, de utána mindez lenullázódott. Ahogy beért a kanyarba, ott állt az autó, amibe előtte Norbi frontálisan belecsapódott. Állítólag sem a motort, sem Norbit nem látta az árok túlpartján. Azt mondták a rendőrök, hogy nagy volt a fű… nézd, ahol baleset van, ott alkatrészek vannak az úton… de mindenki azt mond, amit akar, mindenkinek a lelkiismeretére van bízva. Aznap a helyszíntől kétszáz méterre méhészek dolgoztak, akik ugyan nem láttak semmit, de hallották, hogy két motoros húzza, jön egy csattanás, egy motorhang megszűnik, a másik nagy gázzal továbbmegy. Ezt írásba is adták, kihallgatták őket, de végül a rendőrség azt mondta, a fültanú nem szemtanú, és lezárták az ügyet.
Bíborka és Adrienn (Fotó: Leéb Ádám)
Ez hét éve volt. Nem tudod elengedni ezeket a gondolatokat? Hogy mi történt, hogy ki hibázott, és hogy ki nem mond igazat?
El van ez már engedve valamilyen szinten. De a tüske ott marad. Nem akarom másra kenni, mert Norbit ismerve ki kell mondani, hogy hülye volt. De nem egyedül volt hülye. Az autóssal két héttel később sikerült beszélnem. Illetve egyszer ott a helyszínen, de akkor sokkos állapotban voltam. Például nem abban a ruhában láttam ott feküdni Norbit, ami ténylegesen rajta volt… Szóval az autós akkor még elmondta, hogy két motoros jött, két héttel később viszont már azzal rázott le, hogy már nem kíván foglalkozni az üggyel. Cseszd meg, beléd csattan egy motoros, aki ott hal meg, és ezt ki tudod mondani két hét után? Azt kérdezte, na, mit akarok tudni. Azt akartam csak tudni, hogy mennyi idő telt el a két motoros között, de azt mondta, nem tudja.
Hol történt mindez?
A házunktól két kilométerre. Jött hozzánk egy ismerős, kérdezte, hogy Norbi itthon van-e. Mondom, nincs. Akkor gyere, mert baleset történt. Felkaptam a kislányt, beültem a kocsiba, közben folyamatosan csengettem a telefont, és imádkoztam, hogy vedd fel, vedd fel. Odaértünk, a gyereket valaki kivette a kezemből. Jött a rendőr, kérdezte, ki vagyok, mondtam, hogy a férjem az. Ment a vita, hogy hadd menjek oda hozzá, hadd nézzem meg, de a rendőr nem engedett oda. Úgyhogy az utolsó fizikális kapcsolat nem volt meg, és a mai napig hiányzik, hogy akkor nem simogathattam meg. Nem értem, milyen jogon döntik el ezt. Mert semmivel sem volt kellemesebb három héttel később, a nyomozati anyagban szembesülni azzal, hogy hogyan nézett ki, közeli és távoli képek tömkelegén.
Még azt sem akarták engedni, hogy szóljak az édesanyjának, merthogy azt csak orvos jelenlétében lehet. Na, akkor már nem érdekelt. Jött anyósom a párjával, ordított, sírt, az élettársa meg velem kiabált, hogy miért kellett ez a motor. Beléd égnek dolgok. Tekintetek. Este héttől éjjel egyig tartott a helyszínelés. Arra eszméltem, hogy vacsoraidő, a gyereket le kell fektetni, ez az ember innen nem fog felkelni.
A temetésig pörögsz, intézed, utána jön a nagy csend. Egy betegségnél el tudsz búcsúzni. De amikor hirtelen történik, az egyik pillanatban még van, és jövőtök van, a másikban eltűnik, semmivé lesz. Az ilyet lehetetlen feldolgozni. Másfél órával előtte még beszéltek telefonon, másfél óra múlva megáll egy autó a házadnál. A szerencse a szerencsétlenségben az, hogy van egy közös gyerekünk, és ebből erőt lehet meríteni.
Arra nagyon gyorsan rájössz, hogy attól, hogy gyerek, még nem hülye.
Kb. két napig tudtam áltatni. “Hol van apa?” “Dolgozik.” “Hívjuk fel!” “Lemerült a telefonja…” Aztán elmondtam, hogy apa már nem fog hazajönni, baleset érte. Ő a legfényesebb csillag fent. Mert mit mondasz egy kétévesnek? Pár évvel később azt mondta, nekünk nem is csillagunk, nekünk holdunk van…
A baleset után még egy éven keresztül naponta kommunikált az apjával. Látta. “Apa kint van a kertben.” “Apa fürdik.” “Apa a nappaliban táncol…” Egy alkalommal játszott a nappaliban, én a konyhában matattam. Egyszer csak megszólalt a nagy semmiből: “nevessél sokat!” Mondom: mi ez? Hogy érted ezt? “Apa mondta.”
Rengeteg miért van, amire nincs válasz. És egy idő után már nem is keresed. Hogy miért pont ő, miért pont te? Hogy miért nem kapott egy piros lámpával többet? Ha beszélek róla, az mindig felszaggatja a sebeket. És ezek elvarratlan sebek, nem hegednek be. Csak valahogy megkeményedik az ember. Vagyis kívülről úgy néz ki. Én sokáig hárítottam. Az esküvői videót a mai napig nem tudtam megnézni, még a fényképeket is nehéz. Norbit úgy kell elképzelni, hogy mindig vigyorgott. Ha ránézek a lányomra, őt látom. A szeme, a szempillái, az alkata… remélem, a vidámságát és életszeretetét is örökölte tőle.
Valahogy úgy lehetne elképzelni ezt, hogy mikor megszületsz, kapsz egy fehér lapot. Életed során színezgeted, ha párod lesz, ketten színezitek. Aztán mikor elrepül a halálmadár a rajzod fölött, rárondít egy nagy fekete plecsnit, és onnantól kezdve iszonyatos gyötrelem azt lekapirgálni. Most mi ketten Bibivel ezt a rajzot próbáljuk újraszínezni.
A motor a mai napig otthon van a kertben, nem akarok megválni tőle. Nem az, hogy szeretem, inkább gyűlölöm, de nem zavar, elfér. Szinte az egyetlen, ami belőle maradt. A ruháit összeszedtem, kimosni nem mostam, összeraktam egy kupacba. Nem tudom elképzelni, hogy máson lássam. Még eltemetve sem volt, mikor valaki jött, hogy mit akarok csinálni Norbi ruháival, mert ha nem kell, akkor ő hordaná. Találkozik az ember érdekes dolgokkal. Tökéletes szűrő egy ilyen tragédia. A barátok kevesen maradtak, de nem baj.
Az eljegyzési gyűrűd tetoválva van.
Olyat akartam, ami nem levehető.
Nem bánod már?
Nem. A hátamon is rajta vannak. Bibi színesben, Norbi fekete-fehérben.
El tudod elképzelni, hogy továbblépj mással?
Most már el tudnám képzelni.
Csak motorossal nem?
Á, nincs bennem ilyen.
A rendszer nem kényezteti el az egyedülállókat. És hát egy gyerek nem gyerek. Ha egy van, akkor özvegyi nyugdíjat is csak egy évig kapsz, a családi pótlék is csak ezerötszázzal több. Nem halunk éhen, de félretenni se tudunk. Viszont nem panaszkodom, a hét év alatt nagyon sokat tanultam ebből az egészből, és ez az egyik. Hogy nem az anyagiakról szól az élet, hanem például az emberi kapcsolatokról. Azelőtt mindig ketten csináltuk itt a környéken hagyományőrző napokat. Először nem akartam egyedül folytatni, mert azt mondtam, nekem az egyik felem elszállt. De aztán rávettem magam, és ma már örülök neki. Önkéntes vagyok a kórházban is, a meseolvasó szolgálatnál. Vezekelek. Mert arra gondolok, hogy talán az előző életemben valami nagyon elcseszett dolgot csinálhattam, ami miatt ezt kaptam. Lehet persze, hogy inkább neki volt büntetés. Most biztos, hogy veri is a fejét a falba, amiért nem ölelheti meg a lányát. Mert ez szerelem volt nála. A szüléskor jobban sírt, mint a gyerek… De ezen már nem agyalok túl sokat. Mi vagyunk, nekünk élnünk kell, megélni, átélni, túlélni. Mennek a mindennapok.
Norbi űzött egy küzdősportot, és a sporttársai sokáig versenyt rendeztek a tiszteletére. Minden évben elmegyünk a Kékesre is, az elhunyt motorosokért rendezett emléktúrára. Azt mondjuk Bíborkával, hogy felmegyünk a hegyre, és megcsiklandozzuk apa talpát. Találkozunk Norbi ismerőseivel, ott vannak a sportolók, a motorosok… Jók az ilyen dolgok, mert ezekből talán lát valamit. Hogy milyen volt az ő apja.
“Nem emlékszem rá, hogy nézett ki apa, csak fényképről. De hasonlítok rá. Anyától meg azt örököltem, hogy én is olyan dilis vagyok, mint ő!”
“Egyszer kaptam egy levelet apától, az ajtóhoz volt betűzve. Azt írta, hogy mostantól mi vegyük meg és díszítsük fel a karácsonyfát, mert a Jézuskának sok dolga van, és én már elég nagy vagyok. Alá is volt írva, hogy apa.”
“Anya mindig megkérdezte tőlem, mit rajzoljunk apának, és én mindig azt mondtam, hogy egy szívecskét. A temetőben a kopjafáján is van egy szívecske.”
“Jól megvagyunk ketten anyával. Inkább, mint a barátnők. Együtt pontozzuk a fiúkat. Mondjuk én nem akarok új apukát.”
“Ha az iskolában le kell rajzolni a családunkat, akkor apát is mindig hozzárajzolom. Csak őt egy kicsit feljebb.”
“Egyszer a tanító néni megkérdezte, hogy mit kívánnánk, ha lenne egy kívánságunk. Én az mondtam, hogy egy kiskutyát. Aztán meggondoltam magam, és a szünetben szóltam a tanító néninek, hogy ha lehetne, inkább azt kérném, hogy apa még éljen egy kicsit.”
Rohács Bíborka Réka
