Hiába láthattunk már jó néhány sikeres példát szívtranszplantációra, még ma is nehéz elhinni, hogy egy ember szíve csak úgy kicserélhető, és egy ilyen beavatkozás után képes lehet teljes életet élni. A francia Katell Quillévéré rendezőnő Szívvel-lélekkel című filmje egy szívátültetés folyamatát kíséri végig, és nem feledkezik meg a folyamat egyetlen fázisáról és szereplőjéről sem.
Láthatjuk a szörfözni induló tinédzser srácot, aki a hazaúton szenved tragikus kimenetelű autóbalesetet. Láthatjuk a szüleit, akik szembesülnek azzal, hogy a fiukat már csak egy gép tartja életben. Nem elég a gyásszal szembenézniük, hanem dönteniük is kell: hajlandóak-e a fiuk szívét odaadományozni egy új szívre váró ismeretlennek? Megismerhetjük a nőt, aki súlyos szívelégtelenséggel él, és már csak a csoda vagy egy új szív mentheti meg. Láthatjuk azokat a kórházi dolgozókat, akiknek a dolga rábeszélni a gyászoló szülőket arra, hogy a gyermekük szerveit felajánlják. És persze egy sokkoló, ugyanakkor csodaszép jelenetben magát a szívtranszplantációt is végignézhetjük.
Egy bestseller alapján
Amikor Párizsban találkozom a film rendezőjével, Katell Quillévérét rögtön arról kezdem faggatni, volt-e már szívtranszplantáció a családjában. Elmondja, hogy ez nem fordult elő, az inspirációt számára Maylis De Kerangal bestsellere szolgáltatta – amiből csak Franciaországban négyszázezer darabot adtak el –, de ez még nem jelenti azt, hogy ne kötődne személyesen is a filmjéhez. “Nekem is volt már komolyabb műtétem, feküdtem hosszabban kórházban, és én is vesztettem már el számomra fontos embert, aki egy kórházba feküdt be. Ezeket a tapasztalataimat megpróbáltam beépíteni a filmembe.” Quillévéré jól tudja, hogy egy megosztó témához nyúlt, amitől sok ember idegenkedik, de egyáltalán nem tart attól, hogy a filmje a nagyközönség számára fogyaszthatatlanná válna.
A filmem nem a halálról, hanem az életről szól, pontosabban az élet körforgásáról. A halál csak a Szívvel-lélekkel közepén következik be, és számomra fontos volt, hogy bemutassam élet és halál kapcsolatát. Ez mindenkit érint, mind sokat elmélkedünk rajta, és azt hiszem, a filmem pozitív üzenete rengeteg ember számára érdekes lehet.
Mindenki potenciális donor
Januárban új törvény lépett életbe Franciaországban. Eszerint minden francia állampolgár potenciális szervdonornak számít, amíg nem nyilatkozik ennek ellenkezőjéről. Amikor Quillévérét arról kérdezem, helyesnek tartja-e az új törvényt, láthatóan óvakodik attól, hogy határozottan állást foglaljon. “Ez egy nagyon komplikált vita. Tapasztalataim szerint mindig sokkal kevesebb az elérhető donorszerv az egészségügyben, mint amennyire szükség lenne, így látom értelmét az új szabályozásnak.
Nem tetszik, hogy a szervdonorság szinte tabutémának számít a társadalomban, gyakorlatilag senki nem beszél róla. Más országokban nem tudom, hogy ez hogyan működik, de a franciák alapvetően nem beszélnek erről, aminek köze lehet a zsidó-keresztény kultúrkörhöz, ahol a testünket, és főként a szívünket egyfajta misztikum veszi körül. Egy ilyen törvényt komoly társadalmi vitának és konzultációnak kellett volna megelőznie, de ez nem történt meg.
Fontos lenne a társadalmi tudatosság a témában. Szerencsére az orvosok a törvény hatályba lépése óta is átbeszélik mindezt az érintett családtagokkal, mert túlságosan durva és embertelen lenne mindezt bármiféle magyarázat nélkül megtenni.”
A magyar helyzetA magyar szervdonorhelyzet jelenleg nagyon hasonlít arra, mint amit Franciaországban idén januárban fogadtak el. Amelyik betegnél bekövetkezik az agyhalál, és az élete során nem tiltakozott írásban az Országos Transzplantációs Nyilvántartásnál, annak szervei eltávolíthatók. A hozzátartozók – kivéve kiskorúak esetében – ilyenkor nem tiltakozhatnak, de az orvosoknak kötelező tájékoztatniuk őket arról, hogy szerettük mely szerveit távolították el. |
Gyászolva dönteni
Quillévéré a filmjét még az új francia törvény elfogadása előtt készítette. “A törvény előtt elképesztő teher hárult a családokra, ugyanis nemcsak a veszteséggel kellett megbirkózniuk, hanem ezzel egy időben, méghozzá sokszor elég gyorsan arról is dönteniük kellett, hogy felajánlják-e kómában lévő szerettük szerveit. Egy napon belül érte őket a sokk, hogy elvesztették a szerettüket, és válaszolniuk is kellett egy ennyire nehéz és komplex kérdésre. Próbáltam olyan filmet készíteni, ami mindkét aspektust megmutatja, és minden oldalról körbejárja a problémát, méghozzá ítélkezés nélkül.
Mert bármennyire is szükség van egy donorszervre, nem lehet elítélni például egy gyászoló szülőt, amiért nemet mond arra, hogy a gyermeke szívét eladományozza. Nem akartam senki felett ítélkezni, az én művészi feladatom az volt, hogy bemutassam a problémát.
Arra törekedtem, hogy minél több oldalról körüljárjam a témát. Fontos volt számomra, hogy megmutassam azokat az embereket, akik új szervre várnak, azokat, akiktől ez a szerv származik, és azokat is, akik ezt a szervet kiközvetítik. Létezik egy központi ügynökség, ahol számon tartják a beérkező donorszerveket, és azokat, akiknek új szervre van szükségük, és ott döntik el, hogy ki kapjon szervet, és pontosan melyiket. Be akartam mutatni az ő munkájukat is.”
Egy szívátültetés testközelből
A rendező nem vette félvállról a felkészülést. Ugyan ő maga nem beszélgetett olyan hozzátartozókkal, akik épp egy ilyen nehéz döntés előtt álltak, de a kórházakban sok esetben maga is jelen volt ilyen beszélgetéseknél. “Jobb volt nem belefolyni, az orvosoknak egy kérdezősködő filmes nélkül is épp elég nehéz dolga van ilyenkor” – ad magyarázatot döntésére. A felkészülés része volt az is, hogy élőben végignézett egy szívátültetést.
Egészen elképesztő élmény volt, bizonyos szempontból rémisztő is, de azt gondoltam, hogy nem csinálhatok filmet a szívtranszplantációról úgy, hogy magam nem voltam szemtanúja egynek. A lehető legvalósághűbben akartam bemutatni ezeket a képsorokat, amihez ez az élmény elengedhetetlen volt. A legerősebb pillanat számomra az volt, amikor a szívet behozták a műtőbe a jégben, kivették onnan, és belehelyezték a műtőasztalon fekvő beteg mellkasába. Szinte megállt az élet a műtőben, hatalmas csend lett, és mindenki feszülten arra várt, hogy kiderüljön: elkezd-e dobogni, vagy sem. Vágni lehetett a feszültséget. Bármennyire a tudomány győzelme volt ez, úgy éreztem, hogy ebben a pillanatban a szobában minden orvos és ápoló tisztelettel adózott az élet misztériumának, amit szívátültetés ide vagy oda, máig nem tudtunk teljesen megérteni.
A filmben – bár minden nagyon realisztikusnak tűnik – nem valódi műtétet láthatunk, Quillévéré és csapata filmes trükkökkel oldotta meg az operációt.
