Már nem emlékszem, hol és kitől olvastam azt, amikor a Don-kanyarból hazafelé jövet azt látta, hogy a kukorica közé bab van vetve, akkor lerogyott a földre, és sírva fakadt, mert tudta, itthon van. Magyar földön jár. Térkép és Google maps híján innen tudta, hogy hazaért.
A minap, amikor megint utamat állta egy portás, elgondolkodtam, én honnan tudom, hogy itthon vagyok. Persze azon kívül, ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom.
És a listám gyorsan összeállt:
1.) Gumiabroncs mint ájkendi és díájváj
A hozzám hasonló telepi kölyköknek nem kell magyaráznom, milyen igényes is tud lenni egy ezerkettes lada gumiabroncsba ültetett citromsárga-mélylila árvácska kombó. De a leselejtezett, kiszolgált abroncsokat leásva jelölték ki a parkolót és a játszótérre is jutott belőle, hol hinta, hol akadálypálya készült abból, ami máshol már 2003 előtt is annak számított, ami: hulladéknak. A gumiabroncs szemét, nem néz ki jól, még akkor sem, ha lefújjuk jajvörösre, a magyar ízlés és dekorálási szándék azonban hajthatatlan.
2.) A telefax
Még a 21. század első évtizedében is akad olyan szolgáltató, aki feltételezi, hogy a magyar háztartások szerves részét képezi a telefax. Pusztán azért, mert a kilencvenes évek elejétől az irodában működő faxot még nem selejtezték le, és működik – bár papírt kijönni belőle utoljára a Terike látott, aki kétezerkilenc augusztusában nyugdíjba ment – és a magyar ember, ha még működik, akkor használja – de minimum megőrzi, nem tágít, ragaszkodik az utolsókig, ebből a megfontolásból faxon kéri igazolni például azt, hogy befizettük a csekket. De az adóhatóság is szerelmes ebbe a készülékbe. Csakúgy, mit a vidéki önkormányzatok többsége. A telefax a technológia csúcsa és az is marad még 20-25 évig – de legalábbis addig, míg az utolsó Panasonic készülékek kitartanak. Az sem érdekel senkit, hogy a hőpapírról úgy eltűnik, amit elküldtünk, mintha ott se lett volna. A szabály az szabály, hivatalos dokumentumot az idők végezetéig őrizni kell. Üresen is.
3.) A rongyszőnyeg
A rongyszőnyeg a kézműves termékek legalja, a magyar kispolgáriság, ízléstelenség és “jó-lesz-a-telekre” mentalitás csimborasszója. A borzasztó színösszeállításban, de csillogó szemekkel kínált rongyszőnyeg a hulladékhasznosítás Lannister Tyrionja: mindenki tudja, hogy szörnyű és ronda, de azért megtűrjük, és azt gondoljuk róla, ha három hónapot bír ki, ennyi pénzért akkor is megérte. És oda amúgy is jó lesz.
Forrás: Erin Halvorsen – Crochet RECTANGLE Rag Rug
4.) Tejfölös doboz gyűjtögetése
Régen palántának a műanyag kétdecis. Ma homokozó vödörnek a nyolcszáz grammos. Kreatív anyukák csicsázzák, mintákat festenek rá, ügyes kezű apukák kilyukasztják a tetejét, így szitaként (vagy homok-nokedliszaggatóként) is használható. Amúgy teljesen megéri, egy üres tejfölös dobozból már két-háromezer forint ráfordítással csinálhatunk valamit – kaspót, tároló dobozkát agyoncsipkézve –, amit egyébként meg is vehetünk a boltban, a fennmaradó időben pedig tehetünk valami értelmeset is.
Fotó: dittisdolgok.blogspot.hu
5.) Kaszinótojás és sonkarolád
A hidegtálak és partibüfék kiirthatatlan kis Quasimodói, azzal a különbséggel, hogy rajtuk tényleg nincs mit szeretni. Méltó társuk a burgonyasaláta. Ha azt szeretnénk, hogy soha többé ne jöjjenek hozzánk vendégségbe, akkor a tartárban (?) fuldokló tojásos és hagymás krumplihoz kínáljunk békönbe tekert csirkemájat. Vagy az összedarabolt zöldségekre borítsuk rá a zacskós ezersziget öntetet. Vagy rendeljünk pár kaszinótojást a sarki menüztető étteremből. A tormás sonkakrém túléli a faxot, majd meglátjátok!
6.) A portás és a házmester
Fogalmam sincs, hogy van-e még az a nagy keményfedeles könyv, amibe be kellett írni a műszak végén, hogy “Esemény nem történt!”, de hogy a portás most is nagyobb úr, mint az igazgató, és ez így is marad, míg világ a világ, az biztos. A portás olyan Magyarországon, mint az olasz fociban a catenaccio. Egészen egyszerűen lepattanunk róla. Nemhogy ahhoz nem jutunk be, akivel dolgunk lenne, de a személyi asszisztensének az asszisztenséhez sem, hacsak úgy nem, hogy bemászunk a vécé kisablakán, majd ott kivárjuk, míg pisilnie kell. A portás nem személyesen, hanem telefonon a legrosszabb, ránk dörren, kioktat aztán tényként közli, hogy tárcsázzunk újra, mert a Terike ilyenkor kávézik, úgyhogy hiába kapcsol oda, nem fogják felvenni a telefont. És ez így is van. Már ha kegyeskedik kapcsolni egyáltalán.
7.) A gulyás
Az nincs. Ez az egy szimbolikus ételünk van, mert sem a Rákóczi túróssal, sem a dobostortával, sem a rigójancsival, sem a disznótoros ételekkel nem tudtunk akkorát virítani, mint azzal a haloványka Sacher-tortával a sógorok vagy a spagettivel az olaszok. Ezt meg szégyelljük. De legalábbis nem tartjuk étlapon. Ha igen, akkor úgy, hogy felöntik a marhapörköltet, és beledobnak gőzölt zöldségeket meg nokedlit. “Ha lenne pénzem, nyitnék egy gulyásozót a Kazinczy utcában, és hülyére keresném magam!” – sóhajtozik a barátnőm. Ha lenne pénzem, én is azt nyitnék, csak nem a Kazinczy utcában. Ajánlatokat a szerkesztőségbe várok, velőspacalt is jeligére.
8.) Varjak, őzek és galambok. Néha egy-egy páva.
Azaz az öltözködésünk. Onnan tudni, hogy Magyarországon vagyunk, hogy a negyvenen felüli nők kabátja fekete, drapp, szürke vagy homokszínű – a fiatalabbaké hurkás és fekete vagy mustárszínű – a cipőnk fekete vagy dorkó, a hajunk szintén szürke, barna vagy fekete és a szemünk alatt az árkok is. Októbertől májusig nincsenek színek, pirosat, királykéket bátrak vagy romák hordanak. Meg én. Néha jön valami divatféle, mint két-három éve a tengerész csíkok, most meg a púderrózsaszín, akkor kicsit megtörik az átok, de ha Magyarország, akkor úgy öltözünk, mintha Deresben laknánk.
9.) A hörcsög nem csak állat, de életmód is
Négy kiló kenyérrel és húsz kiló liszttel megrakott bevásárlókocsik kanyarognak a hiperben és a teszkóban a sajtos pultig áll a sor, ismerős? Hogyne lenne ismerős. Vagy péntek kora délután van, vagy háromnapos ünnep közeleg, emiatt mindent meg kell venni, és mindent meg kell enni, amit korábban, például kedden este nem lehetett. Hét kiló lapocka, ásványvíz kartonszámra, ecet, hypo, zsákos krumpli és hagyma, fél oldal szalonna, hátha véletlenül a hosszú hétvége egy bármilyen apokalipszisbe torkollik, és akkor milyen jó lesz, hogy négy évre elegendő paprikáskrumpli-készletet halmoztunk fel. Persze hétfő reggel munkakezdés előtt – amennyiben elmaradt a végítélet – már megint ott áll a sorban, mert most meg akciós a mosópor meg az étolaj, és abból is be kell spájzolni.
10.) Te most dicsekszel, vagy panaszkodsz?
Elég pár percet várakozni egy buszmegállóban, máris hallhatjuk, ahogy két hatvanas büszkeséggel a hangjában sorolja, hányféle bajára hányféle gyógyszert szed, és ez mibe kerül neki. Pedig mehetnének gyalog és akkor legalább mozognának valamit, de akkor nem kellene háromhavonta eljönni a vérnyomásgyóccert felíratni. Ugyanez a büszke panaszkodás a Facebookon úgy néz ki, hogy megosztunk egy emléket, megvárjuk, míg valaki elkezd sopánkodni, “Jééézusom, ez már egy éve volt?” és akkor végre oda tudjuk kommentelni, hogy “Jahh, életkeh elég tartalmas, fel sem tűnik, hogy eltelt egy év!”, majd kéjjel hátradőlünk. A közösségi médiában tehát a dicsekvés megy, amúgy a panaszkodás, aminek a témája az, hogy mennyire szar nekünk a körülmények miatt. Saját magunk miatt sosem, a magyar ember mindig a körülmények és a többi irigy dög áldozata. Mindig tép minket a balsors, na.
Kihagytam volna valamit? Írjátok meg kommentben!
