A II. világháború ereje és kegyetlensége olyan nagy árnyékot vetett, hogy szinte teljesen kitakarta előlünk az I. világháború történéseit. Ahogy a történészek között is kevésbé népszerű az I. világháború kutatása, úgy a filmesek is előszeretettel hanyagolják a témát. Míg II. világháborús filmekkel tele van a padlás, az I. világháborúval foglalkozó művek szinte eseményszámba mennek. Pedig a II. világháború borzalmainak megértéséhez a kulcs az I. világháborúban, és annak szedett-vedett, senkit nem kielégítő békefolyamatában rejlik. Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy a Frantz egy háborús mozi, gyorsan kijavítanám: nem az. 1919-ben, egy évvel a háború véget érte után játszódik, de benne van mindaz a frusztráció, amit a harcok győztesei és vesztesei (már ha lehet ilyenkor győztesekről beszélni egyáltalán) érezhettek a békekötés után.
Egy francia a németek között
A Frantz nem prédikál, és nem történelemleckét mond, hanem egy nagyon is személyes és átélhető történeten keresztül mutatja be, hogy mit tesz az emberi természettel a gyűlölködés, és hová vezet, ha cseppet sem próbáljuk megérteni azokat, akik valamiben mások, mint mi vagyunk. A történet főhőse Anna, egy fiatal német lány, akinek a vőlegénye, Frantz elesett a francia fronton. Mivel a szülei már nem élnek, elhunyt vőlegénye szüleinél lakik, akik saját lányukként tekintenek rá. Egy nap a temetőbe menet egy idegent pillant meg Frantz sírjánál: a férfi könnyeket hullat, majd virágot hagyva a síron eltűnik onnan. Annának fogalma sincs, hogy kicsoda, és csak a temető gondnokától tudja meg, hogy francia. Egy évvel a háború véget érte után már önmagában ezen is sokan felháborodnak. Mit keres egy francia férfi egy német kisvárosban, ahol rengeteg család veszítette el a fiát a harcokban, nagyrészt francia fegyverek által? Ki tudja, talán ez a férfi maga is számos német fiú gyilkosa? A férfi egyszer csak bekopogtat Annáék ajtaján. Azt mondja ismerte Frantzot, és a legnagyobb sebe a háborúból, hogy őt elvesztette…
Egy rejtély nyomában
François Ozon rendező filmje Maurice Rostand színdarabján alapul, amit Ernst Lubitsch a harmincas években egyszer már megfilmesített. A régi alapok ellenére azonban egyszer sem éreztem porosnak a történetet, pedig Ozon még azzal is rájátszik a dologra, hogy a filmje nagy részét fekete-fehérben forgatta (érdekes figyelni, hogy mikor és miért vált olykor színesre a Frantz). A rendező legnagyobb változtatása az volt, hogy főhősnek nem a francia fiút, Adrient, hanem a gyászoló német lányt, Annát tette meg. Ez már csak azért is jó húzásnak bizonyult, mert
a filmet így mozgásban tartja a rejtély, hogy kicsoda is Adrien valójában, és miért látogatta meg az elhunyt fiú családját. Tudjuk, érezzük, hogy hiába tűnik őszintének és kitárulkozónak, amikor a Frantz-cal együtt töltött párizsi élményeiről mesél még a háború előtti időkből, valami nem stimmel.
Bár egy Ozon-filmben (lásd például a Swimming Pool vagy a Fiatal és gyönyörű esetét) mindig benne van az erotika és némi perverzió lehetősége, a rendező ezúttal komoly visszafogottságról tesz tanúbizonyságot. A mondanivalójához ezúttal nem illik a testiség, ezért bölcsen távol tartja magát tőle, és sokkal finomabb eszközökkel dolgozik annál, mint amit tőle megszokhattunk.
Pierre Niney és Paula Beer a Frantz című filmben
Egy intő példa a múltból
A film egyik erősségét az adja, ahogy Ozon apró pillanatokból és háttértörténésekből megteremti az Anna és Adrien körüli korabeli világot. Amikor a fiú egy részeg német srácot próbál felsegíteni az utcán, de a járni is alig tudó német ellöki a segítő kezet azért, mert francia, vagy amikor a Párizsba induló Anna azt mondja a kalauznak, hogy egy barátját megy meglátogatni Franciaországba, és az visszakérdez, hogy “Börtönben van?”, mind tökéletesen eltalált pillanatok, és finoman, szájbarágást nélkülözve mutatják meg, hogy milyen feszültségek jellemezték akkoriban Európát. Ozon nem áll egyik oldalra sem, ugyanúgy megmutatja a német és francia oldal túltolt nacionalizmusát és a szomszédokkal szembeni ellenszenvét, ami egy háború után nem békét és nyugalmat, hanem egy újabb, a korábbinál is nagyobb háborút hozott.
Jó volna azzal nyugtatni a lelkünket, hogy a Frantz csupán a régmúlt történelmét mutatja be, és a mondanivalója mára már nem érvényes, csakhogy egy idegengyűlölettel és belső feszültségekkel teli országban élvén nem intézhetjük el ezt egy legyintéssel.
A film világosan rámutat arra, hogy milyen állapotok és milyen gondolkodásmód vezet a háborúhoz és a népirtáshoz, és a legszomorúbb az egészben, hogy hiába a sok intő példa, képtelenek vagyunk tanulni belőlük.
Szerelemben, háborúban
A Frantz azonban nemcsak üzenetében erős, hanem szerelmi drámaként is bőven megállja a helyét. Az Adrien és Anna közti kapcsolat olyan komplex érzelmi hullámvasutat takar – érezhet-e vonzalmat egy német lány egy francia fiú iránt, amikor a fiú a háborúban jó néhány honfitársával végezhetett? –, amit csak nagyon ritkán láthatunk a filmvásznon, és ahhoz, hogy köztük kialakulhasson valami, számos akadályt kell legyőzniük.
Az Adrient alakító Pierre Nineyről egy ideje már köztudott, hogy a franciák egyik legnagyobb fiatal tehetsége, az Annát játszó Paula Beer esetében pedig Ozon ismét megmutatja, hogy elképesztő szeme van ismeretlen tehetségek felfedezéséhez. A lány az első fontosabb főszerepében is teljesen uralja a filmet, a néző érzi és átérzi minden rezdülését, ami egy 22 éves színésznő esetében bravúros teljesítmény.
A Frantz egyáltalán nem tipikus François Ozon-mozi, mégis a rendező egyik legátgondoltabb, legérettebb munkája. Teljesen hiányzik belőle a rá sokszor jellemző öncélú sokkolás, és olyan finomsággal adagolja a túlhevült érzelmeket, hogy a filmjeit ismerők biztosan elcsodálkoznak majd.
