“Az első néhány lépésnél még nagyon izgultam, aztán éreztem, hogy Felhő elkapja a fonalat. Onnantól kezdve sima ügy volt.” Szvirida Antónia és négylábú segítője, Felhő hónapok óta csak erre a napra készült, hogy aztán alig egy órával az első, tán még bizonytalan lépések után már tudják, ők ketten sikeres vakvezető kutyás vizsgát tettek. Puszi, boldog fülvakarás következik, aztán Ani jól megérdemelt pihenőre küldi Felhőt, közben pedig arról beszél, mindketten hosszú utat tettek meg a közös sikerig. Ani például megszerette a kutyákat…
“Egyszerűen elegem lett a botozásból”
Míg Felhő behozza a lemaradást szimatolásból, Ani elmondja, 16 éves volt, mikor mindkét szemére megvakult. Bár nem rajongott érte túlságosan, bottal közlekedett. Nemigen volt más választása; félt a kutyáktól ugyanis. “Ani egész kicsi volt, mikor megharapta egy kutya, azóta tartott tőlük” – tudjuk meg Felhő kiképzőjétől, Nyíriné Kovács Máriától. Hogy ennek ellenére akkor miért döntött mégis úgy, hogy vakvezető kutyát igényel a Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Alapítványtól?
Ani szerint a dolog rém egyszerű. Elege lett a botozásból. “Ráadásul az öcsém is csupa pozitív dolgot mesélt a vakvezető kutyázásról, úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam magamnak: na jól van, nekem is kell egy.” Nem kellett sokat várnia, mire Felhő szó szerint “berongyolt” az életébe.
“Marcsi hozta el hozzánk az alkalmas jelöltet, Felhőt, aki, ahogy lekerült róla a hám, nagy szökellésekkel azonnal birtokba vette a nappalit.” Ani eleinte idegenkedett a kutya érintésétől, amely cserébe az első pillanattól kezdve nagyon közvetlen volt vele. “Nem csoda, hogy végül csak levett a lábamról. Negyed órával később már együtt hemperegtünk a szőnyegen” – mondja, majd beszél arról is, négylábú segítőjét gyakorlatilag lehetetlen kihozni a sodrából. “Szó szerint harcolni kell vele, hogy harapjon.”
“Jó látni, hogy ilyen nagy segítség”
Mondanunk se kell, az, hogy Felhő ilyen nyugodt és kiegyensúlyozott kutya, nem a véletlen műve. Tökéletes az idegrendszere is, igen, de ennél is fontosabb, hogy már kölyökkorától arra tréningezik, hogy segítő legyen. Felhőt Nyíriné Kovács Mária képezte ki másik két növendék társaságában. Náluk, a Baráthegyinél ez a szokás.
“A kölyköket egy neves tenyésztőtől vásároljuk, ezt követően pedig kölyöknevelési programunk keretében önkéntes családoknál helyezzük el. Fontos, hogy ingergazdag környezetben, nagyvárosban nőjenek fel. Hogy megszokják a tömegközlekedést, a zajokat, a lépcsőket és mindent, amivel segítőként is mindennapi találkozni fognak.”
A kiskutyák 1-1,5 évig cseperednek itt, és egyáltalán nem biztos, hogy a végén segítők lesznek. Ehhez előbb túl kell esniük egy mentális és állatorvosi vizsgálaton, majd egy 6-8 hónapos kiképzésen is. Ez utóbbi szintén életszerű környezetben, családoknál történik.
“Tanulás az is, hogy a kutya megtanulja, hogyan éljen együtt valakivel. És nemcsak ezt, hanem azt is, mit csináljon a zebránál, a járda végén, hogyan kerülje ki a mozgó embereket, és mit tegyen, ha hirtelen egy mozgólépcsővel találja szembe magát.” Merthogy Felhő még ezt is tudja: kollégái nagy részével ellentétben magabiztosan oldja meg ezt a cseppet sem veszélytelen feladatot négy, kifejezetten erre a célra készült cipőcskében.
“Egymásnak vannak teremtve”
Mária nem győzi hangsúlyozni, milyen fontos, hogy egy páros tagjai között tökéletes legyen az összhang. “Nagyon figyelünk, hogy kutya és gazdája hasonlítson egymásra: mind a habitusában, mind a mozgásigényében.” Ani és Felhő tökéletes páros, de Máriának ezt mondania sem kell, messziről látszik.
“Tök egyformák. Mindketten ízig-vérig hercegnők” – mondja mosolyogva Mária, miközben a frissen végzett párost nézi. Kiderül, ő már egész kiskorától tudta, hogy kutyákkal szeretne foglalkozni, a szülei legnagyobb rémületére. 1992 óta képez hivatásszerűen vakvezető kutyákat, mostanra pedig már összeszámolnia is nehéz, hány segítő került ki a kezei alól.
Sokszor kérdezték már tőlem, nem rossz érzés-e az, amikor el kell engedni egy kutyát, akivel előtte hónapokig foglalkoztam. Nem, nem az. Látom, hogy mekkora segítség egy-egy ilyen kutya a mindennapokban, és ez örömmel tölt el.
“Amikor megvakultam, azt hittem, sosem fogok többet sétálni”
Mikor erről mesél, Ani egyetlen pillanatra elszomorodik. “Nem véletlen, hogy nem látni az utcán csak úgy sétálgató, fehér botos látássérültet“ – mondja, majd hozzáteszi, mikor bottal kellett közlekedni, ő is letett arról, hogy a saját örömére sétálgasson a parkban. Túlságosan kimerítette a dolog, ráadásul nem érezte magát különösebben magabiztosnak sem.
“Kutyával ez az egész teljesen más. Elmondhatatlanul nagy élmény az, hogy nem függök már másoktól. Felhő az én visszakapott két szemem, aki visszaadta a szabadságomat.” És hogy mit csinál majd Ani és Felhő most, hogy sikerrel teljesítették a vakvezető kutyás vizsgát? “Felhő kicsit még jobban az enyém lehet.”
Szabadabbak lesznek a délutánjaink, többet játszunk és sétálunk majd együtt. Csak úgy.
Olvass még többet a vakvezető kutyákról az NLCafé oldalán:
- Így látja a budapesti tömegközlekedést a vakvezető kutya, Gerbeaud és a gazdája, Noémi
- Vakvezető kutyára szerelt kamera mutatja meg, hogy bánunk sérült embertársainkkal
- Elkóborolt gazdájától a vakvezető kutya