Ugyan minden ikerpár élete izgalmas a maga nemében, Tamara és Adrienn rátettek erre még egy lapáttal azzal, hogy olyan munkát választottak, ami a nők között nem túl gyakori. Bár akik ismerik őket, talán nem lepődnek meg a döntésükön. Sugárzik róluk, hogy erősek, hogy nemesen egyszerű, józan ésszel megáldottak, olyanok, akik két lábon járnak a földön.
Tamara az idősebb, testvérénél 5 perccel hamarabb jött a világra. Ahogy ülünk a padon egy vén tölgyfa alatt és nézem a lányokat, folyamatosan azon jár az agyam, hogy hogyan nyissam meg őket. Azon töprengek, hogy talán ilyen nehéz dolgom még nem volt – ráadásul kettő az egy ellen. Ülnek velem szemben, csendben, néznek rám, várják tőlem, amit én is várok magamtól. Már lassan kínos a csend, megakaszt, hogy ikrek, hogy katonák és nők.
Nézem őket, aztán egyszer csak rám tör a megváltó érzés, az, hogy szeretem ezt a helyzetet, hogy jó lesz két ilyen egyenes és zárkózott emberrel harcolni a mondattá kerekedő szavakért, ezért a cikkért. Fel is nevetek hangosan, és láss csodát, ők is mosolyognak. Ahogy ez lenni szokott, az élet megoldja a problémát, és örömmel hallgatom, hogy a nyelvüket is.
Először Tamara mesél: “Felnőttként láttam meg egy cikket, amiben a honvédségről írtak, és úgy éreztem, hogy ott helyem. Be is mentem egy toborzóirodába, hogy megtudjam, milyen lehetőségeim vannak. Sok időt töltöttem bent, videókat néztem a katonák életéről, aztán hamar kiderült, hogy altiszt akarok lenni. Nem bántam meg. Szerettem az iskolát. Miután végeztem, Tapolcára kerültem. Sorkatonák kiképzésében vettem részt, robbantás foglalkozásokat tartottam, éles, 40 kilós robbanóanyagokkal dolgoztam. Talán ezt a munkát csináltam a legszívesebben. De mivel ott bezárták a laktanyát, két választásom volt: vagy leszerelek, vagy költözöm. Utóbbi mellett döntöttem. Hódmezővásárhelyre kerültem, ahonnan saját kérésemre áthelyeztek Székesfehérvárra a 43-as híradó ezredhez. Itt volt a családom. Egy műszaki rajhoz kerültem rajparancsnokként. Most gyakran adok 24 órás szolgálatokat. A katonaság szerintem hivatás, csak komoly elhatározással lehet csinálni. Én 15 éve dolgozom így. Ez volt az életcélom.”
Adrienn, aki eddig a testvérét hallgatta, és gyakran helyeselt, most közbeszólt: “Én is így gondolkodom. Szerintem nagyon fontos a stressztűrő képesség, a jó fizikum és az, hogy legyenek elvárásaid saját magaddal szemben.
A csapatmunka meghatározó. Nőként sem lehetnek előjogaink. Ugyanazok a célok, ugyanaz a feladat, és a követelmények is azonosak. Mi soha nem éreztük, hogy másképp néznének ránk. Egyszerű az egész: aki kihúzza magát a teendők alól, az kilóg, és kint is marad.
Én soha nem hivatkoztam a gyerekeimre, arra, hogy otthon várnak rám. Van egy 5 éves fiam és egy 7 éves lányom. A férjem is katona, tudja, mivel jár a munkám. A szüleim először meglepődtek, hogy én is fel akarok szerelni, de végig támogattak. Aztán nagyon büszkék voltak, amikor 13 éve először megláttak egyenruhában. A gyerekeim is tudják, mi a hivatásom, de szerintem ők még nincsenek tisztában azzal, mit jelent ez pontosan.”
Adrienn díszelgő feladatokat is ellátott, szerette, mert változatos volt. De terepre is szívesen jár. Több külszolgálaton vett részt, először 2005-ben járt Boszniában híradó katonaként. Még kicsi volt a lánya, így nem élte meg túl jól a távollétet. De akkor a féléves misszió alatt egyszer haza lehetett jönni, az segített. 2010-ben Koszovóban szolgált.
Ott éles helyzetbe is került, de azt mondja, nem félt, uralta az érzéseit. 2015-ben megint Boszniába ment. “Hazaérni mindig nagyon jó volt. Azt vettem észre, hogy a negyedik hónaptól lassabban telnek a napok. Kint a sok férfi között a családon kívül a nők társasága hiányzott a leginkább. Most újabb külszolgálatra készülök.”
A szakaszvezető sokszor megjárta a határt is. A hosszú, hideg éjszakák voltak a legnehezebbek szerinte.
Mi nagyon összetartunk – mondja egyikük, majd összenéznek a lányok, és én érzem, hogy a szavak mögött olyan kötelék van, ami nem fér bele egy tagmondatba, de még talán egy bekezdésbe sem. Így inkább marad a csend, és hagyom, hogy a kapcsolatukról ezzel mondják el a legtöbbet. Aztán a másikuk töri meg az idillt. Talán arra érzett rá, hogy irigykedni kezdek a köztük lévő kapocsra:
Mi szó szerint együtt működünk, összetartozunk. Ugyanazok a gondolataink, a vágyaink, és szinte az egész életünk közös.
600 méterre lakunk egymástól. Naponta többször beszélünk. Bármikor, bármit segítünk a másiknak.”
Olvass még többet katonanőkről az NLCafén:
- Nők a seregben: Többet kellett dolgoznom a sikerért, de megérte
- Nők a seregben: “Soha nem gondolok arra, hogy meghalhatok”
- 15 kemény nő a II. világháborúból, akikről nem tanultál történelemórán