Dühös több okból tudok lenni ilyenkor. Először azért, mert nem értem az olvasnivalóm végére, aztán meg azért, mert már megint bevittem magammal az ágyba a telefont. És az van, hogy az utóbbi sokkal nagyobb baj, mert legyünk őszinték, semmit nem tesz hozzá az életemhez, ha mondjuk eggyel több történetet olvasok el arról, hogyan alakult vissza egy fitneszblogger anyuka teste három perccel szülés után tökéletesre, mint ahogy akkor sem lesz silányabb az életem, ha nem tudom meg vasárnap est, volt-e telitalálatos szelvény a hatoslottón. Silány akkor lesz az életem, ha hagyom, hogy ezek a dolgok befolyásolják a hangulatomat.
A párom is hajlandó belecsúszni ugyanabba a csapdába, amibe én – csak éppen ő nem terhes nős híreket böngészik, hanem Excel-táblákat meg kézművessör-trendeket. És nemcsak mi követjük el ezt a hibát oly sokszor, hanem kortünet lett az, hogy elmosódik a határ a munka és a magánéletünk között, és ha nem vagyunk nagyon tudatosak és eltökéltek, simán hagyjuk, hogy az előbbi rátelepedjen az utóbbira, és már észre sem vesszük azokat a dolgokat a világban, amik régen fontosak voltak, amiktől boldognak és elégedettnek érezhettük magunkat.
Egyre többet dolgozunk, egyre feszültebbek vagyunk, és egyre távolabb kerülünk az álmainktól, miközben ész nélkül hajszoljuk őket.
Amikor aztán van egy kis megállás, akkor pedig könnyes szemmel döbbenünk rá, hogy már megint elkezdtünk elrohanni a saját életünk mellett, és elfelejtettük észrevenni, hogy az életben milyen csodák vesznek körül minket.
Sok évvel ezelőtt történt, hogy anyám intenzív osztályra került, újra kellett éleszteni. Öt percig állt a szíve, aztán egy hétig lebegett élet és halál között. Hónapokba telt, mire újra összekalapálták az orvosok. 48 éves volt akkor. Csak tíz évvel több, mint most én….
Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor végre magához tért az egyhetes altatásból, és végre újra megölelhettük egymást.”Mostantól minden másképp lesz” – mondta, és olyan reményteljes boldogság, olyan eltökéltség sugárzott az arcáról, mint korábban soha. Mert megértette azt, hogy mi lesz a vége annak, ha mindig erőn felül akar teljesíteni, és szó szerint halálra hajtja magát. Onnantól változtatott az élet dolgaihoz való hozzáállásán, mert úgy fogta fel, hogy kapott még egy lehetőséget a sorstól, hogy bepótolja azokat a dolgokat, amiket elmulasztott. Visszavett a tempóból, elkezdett újra hímezni, sokkal egészségesebben táplálkozott, és esténként nagy sétákra indult apuval a környéken.
Rengetegszer villantak be ezek a képek a hétvégén, mert végre kiszabadultunk a városból, és olyan helyen tölthettünk két napot a barátainkkal, ahol nem volt térerő, internet is csak imitt-amott a kanyarban. Volt viszont kiváló társaság, szívfacsaróan szép természet, ami körülvett minket, jó ételek-italok és sok-sok nevetés. Visszaérkeztünk a saját életünkbe. Mert persze, fontos megteremteni a feltételeit az élményeinknek, de az életünk célja nem a tapasómalom. Az csak egy eszköz, amit először meg kell tanulni használni, aztán újra és újra megzabolázni. A lényeg, az igazi élet csak ezután következik.
Az élet az,
amikor anyád húslevesét kanalazod, és összenevettek a vasárnapi ebéd közben egy régi történeten.
Amikor újra a szabadban főzöd a vacsorát.
Amikor rácsodálkozol, mennyi csillag van az égen, és sajnálod, hogy nem látod őket minden éjjel.
Amikor megkönnyezed egy könyv befejezését.
Amikor hozzád bújik egy kisgyerek.
Amikor lesed a madarakat, amelyek a teraszodra kitett etetőhöz járnak.
Amikor újra meghallod a tücskök ciripelését.
Amikor egy kutya hálásan az öledbe hajtja a fejét.
Amikor addig nevetsz, míg a könnyed kicsordul.
Amikor rádöbbensz, hányféle zöldben pompáznak a lombok a fejed fölött.
Az élet ott kezdődik, amikor kihúzod a fejedet az érintőképernyőből, és újra látni kezded a világot magad körül.
