Munkába jöttem, átvágtam a téren. Az egyik padon egy nő üldögélt, nézelődött, cigarettára próbált gyújtani. A következő pillanatban bizonytalanul felállt, majd összeesett. Már ugrottam volna, de furcsa módon az állított meg, hogy mások nem ugrottak. Nemhogy nem ugrottak, fel sem néztek. Egy középkorú nő ült még tőle három méterre, és három-négy kertész dolgozott, söprögetett, kapirgált a közvetlen közelében.
Megnéztem jobban a nőt. Fiatal volt, rendezett ruhában, ridiküllel. Egyáltalán nem tűnt hajléktalannak. Nem értettem. A kertészek talán ismerik? Minden reggel itt iszik, és már belefáradtak ötpercenként visszatenni a padra? Vagy mi lehet? Mindenesetre felemeltem a nőt, erre a másik asszony is mellénk lépett, és együtt visszaültettük a padra. Hálálkodott. A tekintete nem volt tiszta. Drog vagy alkohol lehet? – tűnődtem. – Vagy valamilyen betegség miatti zavart állapot? Terhes volt. Csak pár hónapos lehetett, de már látszott. Mondtam, hogy hívok mentőt. Nagyon rázta a fejét. Becsörgött a telefonja. A túlvégen aggódó faggatózás. – Elestem – mondta. Még pár mondat, aztán átvettem a telefont. A kijelzőn az állt: Isti. Mondtam Istinek, hogy rosszul van a lány. Kérdeztem, terhes-e, mondta, hogy az. Kérdeztem, szokott-e inni. Mondta, hogy sajnos igen. Kérdeztem, oda tud-e jönni. Nem, mert százhatvan kilométerre van. Elmagyaráztattam, hol lakik, megnyugtattam, hogy hazakísérem. Vigyázzon rá – mondtam, és letettük. – Hazakísérsz? – nézett rám kérőn. – Persze – mondtam, és tudtam, hogy elkések az értekezletről.
Elindultunk. Megtudtam, hogy keserűt ivott, három deciset. Próbanapra ment reggel hétre egy közeli étterembe, de mikor elmondták, hogy próbanapra nem fizetnek, azt mondta, tizenhárom órát nem dolgozik ingyen, és eljött. Az élettársa, akitől a baba van, verte. Kérdeztem, mi lesz így, hogy iszik, és terhes. Elveteti, azt mondta. Kérdeztem, segít-e neki valaki, kérdeztem, szóljak-e valakinek, gondolkodtam, hívjam-e fel a családsegítőt és hasonlók. Aztán arra jutottam, hogy nem avatkozom be az életébe, ha nem akarja. Ha tudnám, hogy mi fog történni, ha tudnám, hogy valódi segítséget kap, akkor szólnék. De hatóságoknak kiszolgáltatni nem merem.
A kulcsot még én kerestem elő a táskájából, én forgattam el a zárban, de a lakásba már egyedül ment be. Kérdezte, adhat-e egy puszit. Mosolyogtam, és megráztam a fejem.
Eszembe jut a férfi, aki meztelenül kiugrott a Rákóczi úti hotelből. Az emberek tisztes távolból körbeállták, nézték. Egy férfi lehajolt hozzá, kért egy plédet, hogy betakarja. Eszembe jut Kitty Genovese, aki
fél órán át haldoklott New Yorkban úgy, hogy harmincnyolcan nézték a környező ablakokból, de senki nem hívta a rendőrséget.
Képünk illusztráció (Fotó: Profimedia)
Eszembe jut az anyám, aki elesett az aluljáró lépcsőjén, eltörte a kezét, leült, de nem szólt hozzá senki. Eszembe jut a motoros, aki most szenvedett balesetet Budapesten, nagy forgalmú út mellett, sokkos állapotban állt az út szélén, bukósisakban, de három órán át nem kérdezte meg tőle senki, hogy nincs-e valami baja. A Bors az egyik arra járó autós Facebook-posztjára hivatkozva azt írja, hogy a sofőr először városi gerillaművészekre gondolt, amikor a bukósisakos alakot meglátta. „Körülbelül három órával később, a visszaúton észrevettem, hogy ugyanabban a pózban áll. Amikor közelebb mentem hozzá, már láttam, hogy sajnos nem próbababáról van szó. Itt-ott szakadt volt a ruhája. Amikor egy pár másodpercre elnémult a forgalom, akkor hallottam meg a nő nyöszörgését és sírását” – mondta a férfi, aki végül hívta a mentőket.
Most sokan azt mondják, az emberek könyörtelenek lettek, érzéketlenek, közönyösek és önzők. Én azt mondom, az ember mindig is olyan volt, amilyen: van benne önzés, tud közönyös lenni, de van benne empátia is. Kiben több, kiben kevesebb. A 21. század és a nagyvárosi lét viszont kétségkívül nem kedvez az empátiának. Szerintem
nem az ember közönyös elsősorban, hanem a tömeg. Olyan értelemben is, hogy a problémák tömeges jelenléte az, ami közönyössé tesz.
A Rákóczi úti öngyilkost és Kitty Genovese-t is sokan látták. Túl sokan – ez volt a baj. Hiszen furcsa módon minél több a szemtanú, annál kisebb az esély, hogy valaki tesz valamit – fejtették meg a szociológusok. Vészhelyzetben ugyanis automatikusan a többiek viselkedéséhez alkalmazkodunk, másrészt kisebb rajtunk a nyomás, hiszen látjuk, hogy sokan látják a dolgot, valaki nyilván tesz vagy már tett is valamit. Csakhogy ez csapda, hiszen mindenki pont ugyanígy gondolja. A rendőrséget pedig senki sem hívja. Anyámat a lépcsőn talán kéregetőnek nézték. Talán az esést épp senki nem látta. Egy nő a lépcsőn ül egy forgalmas aluljáróban: nem kéne, hogy megszokott kép legyen, de mára azzá vált. Ez is a 21. század, ez is a nagyvárosi lét és a fogyasztói társadalom szomorú hozadéka.
Húsz évvel ezelőtt, ha azt láttuk, hogy valaki fekszik a járdán, odamentünk hozzá. Ma naponta sok embert látunk itt-ott feküdni, számunkra elképzelhetetlen helyeken, de már nem megyünk oda mindegyikükhöz. Valahogy tájékozódnunk kell. Néha rosszul mérlegelünk. Nem megyünk oda például az út mellett lefagyottan álló motoroshoz, főként, ha nem látjuk az elrepült motort, mert az a bokrok mögött landolt.
Így már nem egy épp balesetet szenvedett nőt látunk, hanem csak egy bukósisakban álldogáló embert.
És ilyenkor tegyük a szívünkre a kezünket. Azért nem kérdezzük meg, hogy segíthetünk-e valamit, mert biztosak vagyunk benne, hogy nincs szüksége segítségre, vagy mert nem akarjuk, hogy legyen? Nem akarunk elkésni a munkából, nem akarjuk összepiszkolni a ruhánkat, félünk, hogy esetleg részeg vagy bolond, és valami bajunk lesz? Érthető ez a félelem? Igen. Mégis jó-e, hogy mindig van száz emberből öt, aki nem a tömeggel tart, és furcsa, szokatlan helyzetekben a biztonság kedvéért feltesz egy kérdést? Igen. Remélem, ha én bajba kerülök, az öt közül valamelyik fog arra járni, nem a másik kilencvenöt. És semmiképp sem az, aki nem tesz semmit, viszont előveszi a mobiltelefonját.
Mert nem segíteni még akár érthető is – ez nagyban függ a szituációtól. De nem segíteni, viszont lefilmezni mást kiszolgáltatott helyzetben, az maga a legsötétebb aljasság. És erre már a szociológusok sem találnak mentséget.
