Tökéletesnek induló szombat reggel volt. Tudjátok, amikor kialussza magát az ember rendesen, de mégis viszonylag korán felkel, és elindul, hogy szép komótosan letudja az ügyintézést, bevásárlást, ami nem is tűnik akkora tehernek, ha éppen nem kell rohanni. Egy drogériában kezdtem a körömet, hogy a nehéz munkahét után megajándékozzam magam egy 300 forintos „luxus” körömlakkal. Álltam a pénztárnál elmélázva, adtam az ötszázast a pénztárosnak, és már tartottam volna a markomat a visszajáróért, amikor éber szendergésemből egy már sokszor hallott, idegesítő mondat zökkentett ki.
Sajnálom, de nem tudom elfogadni ezt a bankjegyet, hiányzik belőle egy darab.
Álmélkodva meredtem az ötszázasra. És tényleg, ha erősen néztem, látszott, hogy egy egészen parányi szeletke hiányzik az egyik sarkából. De tényleg nagyon alaposan kellett bámulni ahhoz, hogy feltűnjön a dolog. Semmi kedvem nem volt vitatkozni, sebaj, gondoltam magamban, beugrok a közeli postára, kicseréltetem. Csakhogy kiderült, a posta itt szombaton történetesen nincs nyitva. Nálam meg éppen nem volt túl sok készpénz, nagyjából csak annyi, amit a bevásárlásra szántam.
Tíz perccel később már a zöldségesnél vártam, hogy a pénztáros kikalkulálja, mennyit kell fizetnem, és amikor kimondta a végösszeget (1550 forint), tudtam, hogy menthetetlenül rossz fát fogok tenni a tűzre. Rezzenéstelen arccal, de heves szívdobogással nyújtottam át az összeget – benne a hiányos ötszázassal. Tudtam, hogy disznóságot csinálok, de képtelen voltam ellenállni a kísértésnek. A nő természetesen nem vett észre semmit, fizettem és mentem tovább. De azért a lelkiismeretemet persze piszkálta a dolog, holott egészen biztos vagyok benne, hogy nem hiányzott akkora rész a bankjegyből, ami már indokolná, hogy bankban vagy postán kelljen becserélni. De mégis, egy kicsit csaltam, és rossz érzés maradt bennem.
Tudjátok, mint amikor épp nincs jegyetek, de egy megálló erejéig azért csak fölszálltok a villamosra, mert az mégsem olyan nagy csalás, mint ha körbebliccelnétek a fél várost, és az az öt perc, amit ezzel nyertek, borzasztóan értékesnek tűnik. Eltöprengtem a hasonló minicsalásaimon, és egy gimis eset jutott eszembe. Negyedikesek voltunk, és röpdolgozatot írtunk fizikából éppen. Én meg – orrvérzésig stréber és orrvérzésig bölcsész lányként – világ életemben hadban álltam ezzel a remek tantárggyal. És pechemre pont a tananyag egy olyan részéről kellett volna számot adnom, amit még derekas magolás ellenére sem sikerült az agyamba szuszakolnom. Végül csaltam hát egy kicsit, és az ülésrend szerinti másik csoport feladatsorát írtam meg. Meg is lett az eredménye, következő órán megkönnyebbültem a kapott négyes láttán, viszont egyből lefagyott az arcom, amikor egy osztálytársam lebukott, aki ugyanezt csinálta, és neki bevésett a tanárnő egy elégtelent. Tépelődtem sokáig, hogy mi legyen, de végül elsunnyogtam az ügyet gyáván. Viszont utáltam magam érte. És olyan mély nyomot hagyott bennem az emlék, hogy idén nyáron, a húszéves érettségitalálkozónkon meggyóntam a fizikatanárnőmnek. Persze jót röhögtünk a dolgon, és tudom, semmi jelentősége már, de nekem valahogy mégis fontos volt.
Ahogy magamat ismerem, mostantól lesz pár alkalom, hogy a zöldségesben pár tíz forintos borravalókat hagyva kúrálgatom majd a lelkiismeretemet. És persze, minden szentnek maga felé hajlik a keze, de a talpraesettebb énem mégis azt súgja, ha mindenkinek hasonló erkölcsi dilemmát okozna már egy ilyen apró csúsztatás is, mint ez, nem is lenne olyan rossz hely ez a világ.
Most pedig tessék színt vallani: ti milyen hasonló, „óriási” bűnöket követtetek el?
