„A csodában bízókat is támogatom”
A főiskolán Szentpáli-Oláh Anita az egyik legtehetségesebb diák volt. Féltem is tőle, hogy pályaelhagyó lesz, de szerencsére nem így történt. Amikor visszajött a kéthónapos gyakorlatról, amit Sajóládon töltött, ott, ahol ő maga is diák volt, azt mondta: a támogató közeg, a kreativitás és az órákon szerzett magabiztosság szinte minden nehézségen átsegítette. Ma már a többiekkel nem olyan intenzív a kapcsolata, hiszen mindannyian másik helyen tanítanak, de a közösségi média segít abban, hogy lássák egymás munkáját, hétköznapjait. Anita idén szeptemberben kapott a fővárosban újra első osztályt.
Szentpáli-Oláh Anita
„Amikor Sajóládon tanítottam, ahhoz, hogy valaki első osztályt kapjon, akár évekig kellett bizonyítani a feladatra való alkalmasságát – emlékszik vissza Anita. – Három évig napköziztem, mire rám mertek bízni egy osztályt. Akkor az nagy megtiszteltetésnek és elismerésnek számított. Harmadikig tudtam őket vinni, akkor várandós lettem, és egy időre abbahagytam a tanítást. A két kisfiam születése után két éve kezdtem el újra dolgozni. Idén újra elsősök között vagyok, de a vidéken töltött és nyolc évvel ezelőtti időszak kevéssé összehasonlítható.
Úgy érzem, ma sokkal nehezebb hídnak lenni egy tátongó szakadék fölött. Nem az a baj, hogy újra kell kezdenem, idő kell, míg elfogadnak, ki kell vívnom a tiszteletet, hogy bízzanak bennem a szülők, hanem az, hogy olyan dolgokban, mint a szociális különbségek, hátrányok, amelyek élesebbek lettek, nem tudok segíteni. Mindenki megdöbbent, mert a tanévet családlátogatással kezdtem, pedig két kicsi gyerekkel, új osztállyal, rengeteg tennivalóval én is csak sakkozom az időmmel. Fontosnak tartottam viszont, ha nem egy ufó vagyok, hanem elérhető hús-vér ember, akire a bajban is számítani lehet, ezért szántam időt, hogy mindenkivel külön is találkozzak. Legyen idő kérdezni, legyen idő megismerni egymást.
Azt is tudni akartam, hogy hová megy a gyerek haza. A kis elsős nem csupán egy test, iskolatáska, tolltartó – a lelke otthonról jön és oda is megy haza. A nehezebb körülményeket nem szégyellni kell, hanem nekem tudni, és ahogy lehet, az iskolában elfeledtetni.
Szoktam mondani, hogy én a csodában bízókat is támogatom, de sült galamb nálam sincs eldugva a kredencben. Vagyis a tanulás olyasmi, amiben minden segítséget megadok, de ha a szülői háttér nem támogató, a kisgyerek elveszti a motivációját, akkor szélmalomharc lesz belőle. A támogatás nem az anyagiakon múlik, hanem azon, biztatják-e a gyereket, hogy tanuljon. Szerencsére az első három-négy hét után még mindenki örömmel jön az iskolába, ezt a szülőktől kaptam meg mint pozitív kritikát.”
Anita osztályterme
Anita egész augusztusban dekorált, csinosította a termét. Számkukac mászott a tábla fölé, 1-10-ig mutatja a legfontosabb alapokat. Papírsárkányok lengnek a bútorokon, egy ágas-bogas fa lóg a plafonról, rajta merített papírból kivágott őszi levelek. Minden kisgyereket egy kis süni szimbolizál a nevével, és két süni a két tanítónő is, aki az osztályhoz tartozik. A padokon ott van bal oldalon a szív jele, hogy segítse az irányokat.
„Az ő lelkük még igazi gyereklélek – mondja Anita. – Érettebbek, mint vártam, sokáig tudnak figyelni, meglepően önállóak. Egyedül talán az furcsa, hogy a szabad játék idejében elvesznek. Mintha a klasszikus játékokat újra kellene felfedezni, okoseszközök, tévé nélkül is van élet. Nincsenek hozzászokva a nyugodt étkezéshez, hogy az asztalnál még az idő is megáll, ha ebédelünk. Nem kell rohanni, mi ülve, lassan eszünk. Eszünk, és nem akarunk közben még ezer dolgot csinálni. Egyébként mindennek örülnek, csütörtökön például szakadt az eső, bentre szorultunk, és én egy ezeréves gombfocit varázsoltam elő, mondhatom, teljesen odáig voltak érte. Kőkorszaki játék, de még mindig élmény.
A szüleik akkor csodálkoztak igazán, amikor mondtam, hogy nem vagyok híve az otthonra hagyott házi feladatnak. Annyit fogok feladni, ami a napközi idejébe belefér, hétvégére pedig semmit sem küldök. Az legyen a családé, legyenek együtt, senki se boruljon ki vasárnap este egy memoritertől, vagy mert még szépen kell írni bármit a füzetbe.
„A türelmes alapozás és a sikerélmény a titkom”
Tátrainé Illés Roberta – mivel már jó régen volt, és bár sosem beszéltünk róla, talán mégis sejtette – a legkedvesebb tanítványaim egyike volt. Halasztott két évet a főiskolán, vállalva, hogy a régi csoporttársai helyett újakat kap. Nagy döntés ez, mert a megszokott mindig könnyebb, mint az új. Épp az USA-ból jött haza, amikor megismerkedtünk. Azért volt külföldön, hogy a nyelvet megtanulja. A főiskolán a többiek gyakran mentek hozzá, hogy segítsen az angol háziban, Anitával pedig OTDK-n is indultak, mindketten eredményesen. Talán ez fogott meg először benne. Hogy többet akar, hogy sok energiát képes a dolgaiba fektetni. És később is ez volt jellemző rá. Ahogy megszerezte a tanítói diplomát, elvégezte az angol szakot. De ami a legcsodálatosabb, hogy azóta is tanít. Pedig dolgozhatna egy multinál, háromszor ennyiért. Ő azonban Mezőcsokonyán megy be reggelente az iskolába.
Anita, Roberta és barátnőjük Viki
„Szeptemberben másodszorra lettem elsős tanítónő – mondja Roberta. – Lelkileg nehéz volt megélni, mert négy év nagyon hosszú idő, és ennyit töltöttem az előző osztályommal. Erős lett a kötődés, nagy a váltás. Mi már fél szavakból is megértettük egymást, most pedig mindent elölről kell kezdenem, egy hónap után azt mondhatom, hogy a bizalmukat is most vívom ki. Persze abból, hogy mit jelentett az előző osztályom, semmi sem érzékelhetnek a gyerekek, olyan ez, mint amikor kistestvér születik – a szülői szeretet tovább osztódik. Egyébként sem szeptember 1-jén láttuk egymást először, karácsonykor vendégségben voltak nálunk a suliban, díszeket készítettünk, tavasszal akadályversenyt rendeztünk nekik.
Roberta és kislánya
Aztán nyáron kifestettük a termüket, tankönyvet váltottam, hívóképeket készítettem, betűelemeket írtam és kialakítottam egy kuckót, ahol pihenhetnek, olvashatnak. Kell a meghittség a terembe. A tananyaggal nem hajtom őket, mert az irányok is nehezen mennek, sokat mesélek, legutóbb a három pillangót dramatizáltuk. Hogy matekból hol tartunk? Az összehasonlításnál. Mi a kisebb, mi a nagyobb, mi a keskenyebb, mi a szélesebb. Nehezen megy. A tanmenethez képest én mindig le vagyok egy kissé maradva, de a tapasztalatom azt mutatja, ha az elejét hosszúra húzom, adok időt, nem kergetem őket, később minden jobban megy. A türelmes alapozás és a sikerélmény megadása a titkom.”
Roberta osztályterme
„Jövőre is te fogsz tanítani?”
Kiss Renáta és Roberta a főiskola ideje alatt szobatársak voltak, ha valaki komolyan gondolta, hogy tanítónő lesz, az Reni volt. Évek óta Szentmártonkátán tanít, elvégezte közben a fejlesztő pedagógus szakot, a kisebb-nagyobb megszakításokat mégsem a továbbtanulás, hanem a gyermekei születése jelentette. Reni nagyfia negyedikes, a középső lánya most nagycsoportos ovis, a legkisebb pedig elkezdte a bölcsit. Erre azért is volt szükség, mert Renit a régi munkahelye visszavárta, és elsősöket szerettek volna rá bízni.
Kiss Renáta
„Első osztályt kapni nagy kihívás, én még sosem voltam elsős. Amikor megtudtam, hogy kivel fogok együtt dolgozni, ki lesz a párom, azonban el is dőlt a kérdés – mondja Renáta. A munkatársam ízig-vérig pedagógus, aki mellett öröm dolgozni. Ha a saját gyerekemnek választanék tanítónőt, pont ilyet szeretnék, mint ő. Így már könnyebben belevágtam. Mivel nálunk idén csak egy osztály indult, 26 fővel, a fő tantárgyakat csoportbontásban oktatjuk, így matekból, olvasásból és írásból a gyerekek nagyobb segítséget kaphatnak. Lassan eltelik az első hónap, és azt látom, hogy az érzelmi kötődés olyan erős a családokban, hogy
a legjobban az viseli meg a gyerekeket, hogy el kell szakadniuk a szüleiktől. Minden új, és az újtól való félelem erősen dolgozik bennük.
Renáta és Roberta
Az időt úgy mérik, hogy mikor lesz ebéd, mert ha az megvolt, akkor már eltelt a fél nap. Ez azért is így van, mert hívhatjuk mi iskolának azt, ahová az oviból kerültek, ez mégis csak az első munkahelyük. Négyig itt vannak, folyamatos feladatok, kihívások, rengeteg szabály, aminek meg kell felelni, jellemzi a napjukat. Nem csoda, hogy a technika órát annyira szeretik, ott mindig kézműveskedünk. Azt csak én tudom, hogy ez is a finommozgást fejleszti, ezért készítünk apró mozdulatokra épülő dolgokat, az évszaknak megfelelően. A mosolygós nyomdák, a kis matricák gyűlnek a füzetekbe, most kezdtük el a kör vonalát írni, ez a mumus, a legnehezebb betűelemek egyike. Mi ehhez képest a ferde egyenes, pedig vonalak közé szorítani, nem remegő kézzel írni azt sem volt könnyű.
Azokban a pillanatokban, amikor hozzám szaladnak és átölelnek, amikor azt kérdezik, hogy jövőre is én fogom-e őket tanítani, akkor érzem úgy, hogy a helyemen vagyok, és ezt kell csinálnom!
