Már az állásinterjún hallgatnom kellene a zsigereimre, amik hangosak húzzák a belső vészharangot, és heves szívdobogás, pánik és émelygéssel társuló hidegrázás formájában üzenik: Fuss! Én azonban akkor még nem tudom, hogy létezik női megérzés, aminél jobban semmi nem mutat irányt. Huszonkét éves vagyok, még szinte kislány, a férfi-nő társasjátékban tapasztalatlan, életem első komoly párkapcsolatában kezdem el felfedezni magam. Benned sem látok egyebet, csak egy negyvenes, öltönyös férfit, akinek bár gyűrűsujján ott csillog hűségének arany jelképe, zavarba ejtően mély tekintettel néz a szemembe, túl sokat és túl intim dolgokat kérdez, bizalmaskodik, és titkokba csomagolt csalikat dob felém. Jóhiszemű halacskaként persze azonnal ráharapok, megnyílok, mesélek – és elfelejtem, hogy egy állásinterjún vagyok.
A munkát megkapom, igaz, diploma sem kellene hozzá, de elég magas, vékony és bögyös vagyok ahhoz, hogy az asszisztensed legyek, akinek értésére adod, hogy a szoknya és a magassarkú kötelező, akinek asztalát úgy forgatod, hogy a lábaira láthass, akivel szeretsz itt-ott megjelenni, akinek a vállait, bár nem akarja, megmasszírozod, akinek mindenféle ajándékokat veszel – akit puhíthatsz, hogy végre az autód hátsó ülésén térdeljen kutyában. Nem felejted el éreztetni, amolyan munkahelyi juttatás vagyok, akit meg lehet tapogatni, akivel ki lehet kezdeni, akit meg lehet szerezni.
Pechedre túlságosan tapasztalatlan vagyok, lehengerlő támadásaiddal nem tudok mit kezdeni: oldódás helyett egyre merevebb leszek. Érzem, hogy játszol velem, ám „ezt” a nyelvet még nem beszélem. Türelmed egyre fogy, behódolásra és egy széles terpeszre vágysz, de tőlem csak kétségbeesett gyermeki tekintetre telik. Vészesen fogy körülöttem a levegő, amikor kettesben vagyunk, minden porcikámat átjárja a dermesztő rettegés, tudom, egyszer eljön a pillanat, amikor rám veted magad, és én nem leszek elég erős, hogy legyűrjelek.
Igaz, ez a pillanat soha nem jön el, de amikor zsíros ujjaiddal a bugyim felé veszed az irányt, örökre elmenekülök. Hogy miért nem teszem meg korábban? Miért nem nyitom ki a szám, és küldelek el a halálba? Miért nem védekezem és adom értésedre, hol a határ? Miért dőlök be a neved előtt csillogó dr.-nak, a fontosnak tűnő munkahelyi szabályoknak? Miért rettegek, hogy kirúgsz? Miért nem szarok le mindent és mindenkit, hogy ép bőrrel megússzam? Pont azért, mint megannyi hozzám hasonló nő sem teszi, akinek fogalma sincs arról, hogy zaklatás áldozata, aki nem tudja, hogy jogában áll kinyitni a száját, bevetni karmait. Ekkor még nem tudom, mert soha senki nem készített fel arra, hogy mit jelent megvédeni magam egy ragadozóval szemben, aki túlságosan erős, hangos, határozott és elvetemült ahhoz, hogy leterítsen.
