nlc.hu
Aktuális
„Receptgyártó kisiparosok lettünk” – megszólal a háziorvos

„Receptgyártó kisiparosok lettünk” – megszólal a háziorvos

„Jöjjön pénteken, a rendelés végén, úgysem lesznek sokan, ráérek!” Így is tettem, ahogy az orvos kérte, de fél órával záróra előtt még ketten várakoztak nála. Sétáltam egyet, de mire visszaértem, a két várakozót újak váltották. Máris itt volna az influenzaszezon? – néztem körbe gyanakodva, de egyikük sem látszott betegnek. Nem is maradtak egy levetkőzésnyi ideig sem. Végre én is bejutottam a név nélkül nyilatkozó, nyugdíjas háziorvoshoz.
„Elmondom név nélkül” című cikksorozatunkban egy-egy szakma szókimondó képviselője beszél a mindennapjairól, a főnökeiről, rólunk, „ügyfelekről” és bármiről, amiről olyan véleménye van, amit névvel nem vállalhat. Nem azért, mert ne lenne valós, hanem mert nagyon is az. Itt tabuk és cenzúra nélkül beszélhetnek a minket körülvevő valóság sokszor rejtett oldaláról – hiszünk benne, hogy csak így érdemes.

– Örökölte a hivatását?

– Dehogy! A családban én vagyok az első orvos és az első értelmiségi. Egy Balaton-parti községben nevelkedtem, sőt, ott is születtem, mert nem volt már idő beérni a kórházba. Édesanyám átüzent a nagymamának, hogy elment a magzatvíz, a mama pedig visszaüzent: „Lányom, várjál, míg megsütöm a palacsintát!” A bába a mezőn kapált, de azért előbb odaért, és átjött még a szomszéd körzeti orvos özvegye is, a Mária néni, és egy nagy lexikonnal fejbe vágott, hogy okos legyek. Anyám szerint túl nagyot ütött, azért nem bírtam eleinte összeolvasni a betűket az iskolában. Tehát én úgy lettem orvos, hogy gyerekkoromban láttam a természet minden jelenségét: rókát, görényt, születést és halált, és sosem irtóztam a vértől. A körzeti orvosunkat Csaplárosnak hívták, mi Csapinak becéztük, sűrűn egymás után ismételgetve a nevét, emiatt mindig kaptunk, ha utolért minket. Csodálatos ember volt, három-négy község közt mászkált lóháton meg biciklivel. Még kis srác voltam, mikor egyszer épp jött ki a kapun, mikor ott lófráltam, és tőlem kérdezte – kicsit talán be is volt rúgva –, hogy „na, gyerek, merre menjek, jobbra  a Jolán szülni készül, balra meg a Kardos Manci haldoklik”. Mondom: „Menjen a doktor úr a Jolánhoz, mert az szül!” Mire azt mondta: „Tebelőled orvos lesz, fiam, mivel nagyon jól érzed a sorrendet – aki halni készül, az úgyis meghal, az élet előbbre való.”

Kopognak az ablakon, azt hittem, gyerekek szórakoznak, de nem: a doktor úr odasétál, résnyire kinyitja, és kiad egy borítékot, közben folytatja a nekem szánt mondatot. Eszembe jut, hogy az iszákos Csapláros doktorhoz hasonlatos orvost én is ismertem – akinél mintha az alkohol egyfajta védőital gyanánt szolgált volna. Legalábbis mindenki így vette a faluban. Ha baj volt, maradt késő éjszaka is, és mikor adta a szurit, sosem rezzent a keze.

– Sosem értettem, hogy lehet, hogy sok orvos iszik és dohányzik – ez a lelki egészségmegőrzéshez kell?

– Erre azt mondta a helyi plébános: „Ez a mi szakmai ártalmunk, papoké és orvosoké, mert minden háznál meg kell kóstolni a hazait, ráadásul nekünk még ott van a misebor is.”

– Az orvosnak meg a paraszolvencia…

– Az ma már nem nagyon van, és én nem is szeretem elfogadni. De ami az alkoholt illeti, gondoljon csak bele, hogy az a sebész, akivel gyakran előfordul, hogy műtét közben meghal a keze alatt a beteg, az hogyan fogja ezt feldolgozni másnap reggelig? Legegyszerűbb hazamenni, és meginni egy jó adag vodkát. Én nem teszem, mert el tudtam fogadni nagy nehezen, hogy mi, orvosok senkit nem tudunk meggyógyítani, legfeljebb kicsit odébb toljuk az élete végét. Én a negyven év praxisom alatt legalább ötezer emberre raktam rá a cetlit a kórházi osztályon, ahol belgyógyászként ügyeltem. Most szerencsére már nem mi állapítjuk meg a halál beálltát.

Képünk illusztráció (Fotó: MTI/Balázs Attila)

– Önnek mi segít a feldolgozásban?

– A hitem. Mindenki az élet értelmét kutatja, ki valami szakralitás keresésével, ki mással. Nyolcvankilenc éves koráig minden szerdán jártam egy nénihez, aki éjszakánként sikoltozott a félelemtől. Mikor elbeszélgettünk, egy ideig jobb volt neki. Ortodox zsidó vallásban nőtt föl, olyan tehetséges kémikus volt, hogy tizenéves korában felvették az egyetemre, ahol a professzorok azzal kezdték, hogy „itt materialista alapokon állunk, felejtse el a hitét”. Ez akkora törést okozott benne, hogy onnantól állandó halálfélelemben élt. Próbáltam rávezetni, hogy a hitre való képtelenség mindenkinek probléma, főleg az orvosoknak. A hit: kegyelmi ügy. Nem lehet magyarázni, meggyőzni, erőltetni – valaki vagy hisz, vagy nem tud hinni. Ezt mondtam a mesteremnek is, aki belgyógyász volt, és sebész, és amikor már haldoklott, nagyon szeretett volna hinni. Mikor épp én voltam ügyeletes, mindig lehívott beszélgetni, és kérte, mondjam meg, de igazán: van Isten vagy nincs? Azt feleltem neki is, hogy nem ez a kérdés, hanem hogy te hiszed vagy nem hiszed. „Könnyebb lenne nekem, de nem tudok hinni” – mondta. Nekem sem mindig ment. Gyerekkoromban, mikor elsőáldozó voltam, magyarázta a pap, hogy mit kell tennem: „összegyűjtöd a bűneidet, megbánod és majd feloldozlak”. Jó, gondoltam, de mi a bűnöm?! Sebaj, jutott eszembe, majd hazudok. És elkezdtem sorolni, hogy loptam, meg káromkodtam. Akkor aztán volt mit meggyónni legközelebb, hiszen hazudtam a papnak.

Később én is eltávolodtam a hittől. Már rég orvos voltam, amikor visszakanyarodtam: jött egy pillanat… Az orvos különösen jól látja a teremtés erejét, ennek a tökéletes rendszernek, az életnek a működését, szervezettségét, és hogy ahhoz képest az emberi tevékenység mennyire korlátozott. Sajnos az orvoslás ma már igencsak eltávolodott attól a Csapláros doktor bácsitól, aki úgy halt meg, hogy éjjel egy betegtől jövet lefordult a kerékpárjáról. Amikor odaszaladtunk, a kerék még forgott. És akkor mondtuk: forog a kerék, megy tovább minden. Én is a Csapláros doktor-féle irányvonal mentén haladtam a pályámon egy ideig. Voltam sok évig belgyógyász az egyik legnagyobb budapesti kórházban, aztán trükkök százaival meg nagy csókosságok igénybevételével sikerült megcsípnem ezt a körzetet, ahol aztán úgy jártam-keltem, mint a Csapláros doktor. Beleláttam bugyikba, fejekbe, családi életekbe, tudtam, mi van a kisgyerekkel, a nagybácsival, a kazánkováccsal meg az akadémikussal, mert mindenkivel elbeszélgettem. Akinek van svádája, tud beszélgetni – nekem hál’ istennek van, nemcsak svádám, de még empátiám is.

– Miért mondja, hogy ennek a fajta orvoslásnak vége?

– Mert most már az emberek nem járnak háziorvoshoz, ha baj van, a mentőt hívják. Ide akkor jönnek, amikor lejárt a jogsijuk, vagy igazolás kellene, hogy miért hiányzott a gyerek. Receptgyártó kisiparosok lettünk. A betegek beutalóért, vényért jönnek hozzánk, egyébként a szakorvosi rendelőkbe járnak, ahonnan háromhavonta ideszól a kolléga, hogy az egyik gyógyszer helyett mostantól a másikat adjam – a hatóanyag egyébként ugyanaz. Én nem is látom a nénit, mert csak az unokát küldi a receptért. Ezt most november 1-jétől megfejelik az e-recept bevezetésével: beírom majd az elektromos felhőbe, milyen gyógyszert szedjen a néni, és ő azt átveheti bármelyik patikában tajkártyával, recept nélkül is. Ugyan előírják, hogy akkor írhatjuk fel a receptet, ha a beteg megjelenik, de úgysem fog megjelenni, mi pedig úgyis beírunk a felhőbe.

– Vidéken se járnak az emberek háziorvoshoz?

– Mindenütt érvényes az elszemélytelenedés – az emberek többet foglalkoznak az okostelefonjukkal, mint egymással, már a fiatalok is inkább az interneten szexelnek. Egy év csetelés után derül ki, hogy egyébként egymás szomszédjában laknak.

– Ha ennyire elkeseredett, miért dolgozik, nyugdíjas létére?

– Mert szeretem az embereket, és igénylem azt az örömöt, ami még megmaradt a munkámból. Másrészt mert az orvoslás tisztes jövedelmet biztosít, ugyanakkor, ahogy mondtam, egyre kevesebb meló van vele. A nővér megcsinál mindent, én meg aláírok. Ami igazán lefoglal, az a foglalkozás-egészségügynek hívott tevékenység. Mivel ilyen szakvizsgája még nincs mindenkinek, viszont minden cégnek kell hogy legyen üzemorvosa, nagy a verseny. Van két óriási gyáram, egy női börtönöm meg több kis cég… Tekintettel arra, hogy a lányom húsz évre eladósodott, én pedig értek a szakmámhoz, biztos, hogy engem innen visznek a stiglickertbe.

– Érdekes, hogy a betegek szintén arról panaszkodnak, hogy elszemélytelenedett a gyógyítás: az orvosok nem beszélgetnek velük, meg sem vizsgálják őket, futószalagon érzik magukat.

– Ebben ők is hibásak, hiszen a családorvos helyett a szakrendelésekben bíznak. Másfelől meg is értem őket, hiszen a családorvosi képzés olyan, hogy én inkább bezárnám, és a kulcsot bedobnám a Dunába. Semmit nem biztosít, ami elvárható lenne egy doktortól. A fiatal orvosjelöltek fél évig a sebészeten tanulnak, fél évig az urológián… – mindenütt és sehol. Semmit nincs idejük megtanulni. Majd levizsgáznak, és elkezdenek rendelni – a receptírás automatikus, a diagnózishoz nem kell érteni, az is elég, ha a beteget elküldözgetik jobbra-balra. És ha kimenne a 220 V, az egészségügyben megállna az élet. Amikor én kezdtem a pályát, még nem volt családorvosi tanszék, az pályázhatott meg körzeti orvosi praxist, akinek belgyógyászati szakvizsgája volt. Ami azt jelenti, hogy minimum öt évet eltöltött egy belosztályon, ahol mindent meg kellett tanulnia. Még voltak felülvizsgáló orvosok, akik hetente megnézték, mit művelünk, és így óhatatlanul megtanultuk a szakmát. Aki még mentőzni is elment, az aztán már tényleg mindent tudott. Én szültem hóban, vittem égett gyerekeket, a balesetekről ne is beszéljünk! Ha kimaradna az áram, én akkor is merném orvosnak nevezni magam. Ha pedig felvennék valami maskarát, és a szülőfalum mellett építenék a hegyre egy szakrális kunyhót, és meghirdetném, hogy elbeszélgetek mindenkivel egy órát a zárójelentéseiről meg a problémáiról ötezer forintért, a hegy lábáig érne a sor.

– Miért nem teszi?

– Hatvanöt évesen? Hülye vagyok én?! Egyébként megcsinálom itt kicsiben: átnézem én a beteg összes zárójelentését, és elmondom neki, hogyan kéne élnie. Ingyen.

Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)

– Ön szerint mi a hiba a magyar egészségügyben?

– Az orvoslásnak a megelőzésről és az alapellátás megerősítéséről kellene szólnia. Én hetente ügyelek, és látom, mi történik a kórházban. A beteg örül, mert úgy tudja, hogy ott amerikai szintű betegellátást kap, tisztára, mint a Vészhelyzetben. Tologatják jobbra-balra, mindenhol vár egy kicsit a folyosón, ki a CT, ki az ultrahang elé van betolva. Aztán, miután tetőtől talpig kivizsgálták, nem hazaküldik, hanem aszalják valahol. Miközben lehet, hogy csak azért került be, mert már idős, és nem volt, aki ránézzen hetente egyszer.

– De miért nem hívják önt házhoz a betegei, nem tudják megfizetni?

– Nem tudom. Az öreg mamik már meghaltak, akik még ezt igényelték. Talán smucigságból nem hívnak? Vagy nem tudják, hogy lehet? Az akut betegellátás a mentőszolgálatra maradt, mert a mai orvosok nem mennek ki, csak a régiek. Én akkor is utánamegyek egy régi betegemnek, ha az agglomerációba költözött.

– Nyilván attól tartanak a betegek, hogy sokba kerül.

– Az én betegeim tudják, hogy nekem adhatnak kétezret is, mert nem az érdekel. Nem vagyok álszent, de nem ebből élek, hanem az üzemorvoslásból. Mindenki annyit ad, amennyit akar. Ha nem ad, az is jó.

– Változott a betegségek jellege az elmúlt évtizedekben?

– Annyiból változott, hogy szédületes fejlődésen ment át az orvostudomány, főleg a gyógyszeripar. Régen nem volt ritka, hogy naponta ötször hozott a mentő szirénázva súlyos asztmás rohamos beteget. Ma már ilyen nincs, mert a befújós gyógyszerek megakadályozzák a rohamot. De nincs ma már a pajzsmirigy-elégtelenség kapcsán kialakuló súlyos krízisállapot sem, mert a laborvizsgálatból minden kiderül. A májgyulladás tíz éve halálos betegség volt, ma meg tudjuk gyógyítani. A reumatoid arthritis teljesen kezelhető, időben diagnosztizálva, biológiai terápiával. Mindez a képzetlen fiatal orvosok malmára hajtja a vizet, mert igazán komoly betegséget nem látnak, nagyot nem is hibázhatnak, hiszen a betegek szűrésekre járnak.

– Azért előfordul, hogy komolyabb betegség itt derül ki a rendelőjében?

– Persze. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de én már abból tudom nagyjából, hogy mi van, ahogy a beteg panaszkodik. Az első kérdésem mindig a „mióta?”. Mert más a helyzet, ha egy hónapja érzi a tünetet, és megint más, ha most kezdődött. Tudom, mi a baja, de legalább azt, hogy hova kell küldeni. Múltkor is meglepődött egy nő, mikor hosszú idő után bejött hozzám, és emlékeztettem rá, hogy sok évvel ezelőtt én küldtem a László-kórházba, hogy megnézzék a különös piros pöttyeit. Csodálkozott, hogy emlékeztem. De hát sokszor vagyok úgy, hogy ha a nevét nem is, de a betegségeit biztosan tudom mindenkinek, évekkel később is.

– A panaszkodást hogyan bírja?

– Néha bennem is előjön a kiégésszindróma, de mivel emberszerető vagyok, amikor panaszkodik a beteg, akkor azért én azt megértem, és átérzem a helyzetét. Van olyan betegem, aki mindennap felhív, még éjjel is, de tudom, hogy őt nem szabad visszautasítani, mert elég, ha kicsit hallgatom, aztán mondok valami marhaságot, és attól megnyugszik. Egyszer bejött egy sebész barátom rendelési időben, leült, de pár perc után kiszaladt. Mikor elment a beteg, és ő visszajött, azt mondta: „Hogy bírod? Én beledöglenék, ha ezt kellene hallgatnom.” Mire csak annyit mondtam, hogy én meg a vérben nem tudnék állni négy órán keresztül. Ha sokáig szabadságon vagyok, meg szoktam kérni a fiamat, hogy panaszkodjon kicsit, mert hiányzik.

– Szóval csak függőségből csinálja?

– Persze. Én még egy percet sem dolgoztam életemben. Mert nekem ez nem munka, én csak a betegekkel beszélgetek, és próbálom őket meggyógyítani. Munka az, amikor úgy mész be, hogy jaj istenem…! Amikor tanultam az egyetemen, az borzasztó volt. Akkor zsibongott minden a fejemben. Most csak ránézek magára, ne haragudjon, de látom, hol a mája, és mint egy jó autószerelő, tudom, hova kell nyúlni, ha baj van. Persze én is, mint sok orvos, aki valamit művészkedik, gyűjt, ügyködik, próbálom kiírni magamból a rossz érzéseket, hogy elkerüljem a kiégést. Régen volt olyan, hogy a Weiszné mondta a panaszait, és nem vette észre, hogy közben írom a versemet. De amikor olyat mondott, amit még sose, akkor leraktam a ceruzát.

– Gondolom, kell arra is ügyelni, hogy kit enged közel magához. De ha egy régi betege nagyon rossz állapotba kerül, hogyan mondja meg, hogy közeledik a vég?

– Improvizálok. Olyat sose mondok, hogy „Ön súlyos beteg”. Összességében valahogy összeáll számára a dolog. Nekem ne dumáljon senki amerikai módszerről – ha valakitől elveszem a reményt, annak vége. Általában hallgatok vagy okosan nézek, aztán valahogy megformálódnak a szavak úgy, hogy nem érti a beteg, hogy pontosan mi van, csak azt érzi, hogy pozitívan válaszoltam. Úgy, hogy azért a reményt meghagyjam. Egy színház orvosa is voltam negyven évig, itt maradt nekem a millió csepűrágó, velük meg aztán különösen óvatosan kell bánni – ripacsok és primadonnák. „Én lennék a főszereplő”, mondja, „de csak ezt a szerepet adták ide”. Feléjük a legjobb út a humor, a nevetés – a szeretet mellett ez a másik, ami mindent gyógyít. Persze mindehhez az is kell, hogy én harminc éve (egy válás után) a világ legjobb házasságában élek.

– Annak tudatában is ad életmódtanácsokat, hogy esetleg nem fogadják meg?

– Igen. Mindenkinek a maga nyelvén próbálok okosakat mondani. Fel kell mérni szeretettel, hogy a beteg reálisan min tud változtatni. Ha viszont azt látom, hogy a harmadik beszélgetés után sem fogadja meg, amit mondtam, nem mondom többet. Minek? Én például minden hétfőn böjtölök, hogy vezekeljek a hétvége bűneiért. Úgyis ügyelek olyankor, kedd estig csak vizet iszom. Ha hétvégén föl is kúszott a koleszterinem, keddre biztos rendeződik. A generális nagy reformokban nem hiszek, az életmódját kinek-kinek saját magának kell optimális módon kialakítania.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top