Gyerekkoromban, Fonyódon, az erdőn át jártam iskolába. Ha belegondolok, nem is volt sokkal rövidebb, ráadásul féltem egyedül, mégis arra mentem. Volt egy öreg tölgy, kábé félúton, amely vastag törzsével, göcsörtös ágaival benyomult az ösvényre. Úgy képzeltem, valaki megbújik mögötte, és ha nem sietek, valami rosszat fog velem tenni. Mikor mellé értem, megkerültem, hogy tudjam, biztosan nem követ senki, ha magam mögött hagyom.
Mivel akkoriban még nem vágták ki a fákat amiatt, hogy múzeumot, bobpályát, egyebet építsenek erdőbe, közparkba, és épp ott akkor senkinek nem kellett a kilátás a Balatonra, a tölgy végelgyengülésben halt meg. Előbb elveszítette a koronáját, letöredeztek vastag ágai, aztán az odvas törzse megroskadt és lassan elfogyott. Magába fogadta az erdő. Sokat járok arra, és látom, hogy a helye még megvan, tisztán kirajzolódik, tiszteletben tartja az erdő. Nem tudtak csenevész hajtások a helyébe állni, mert azt az életerőt, amelyet a hely adott, magába szívta az öreg tölgy. Mint mikor egy családtag meghal, és a helyét üresen hagyják.
Nem szoktam gyilkosozni, a Facebookon őrjöngeni, de amikor Fonyódon nagy szakaszon kiirtották a vízparti nyárfákat, ezt tettem. És csodálkoztam, hogy a két ember magasságban egymás hegyére-hátára hányt tetemek látványa másnak nem fáj. Azóta is, több mint fél éve kiáltoznak az égre, némán, mint a halak. Csodálkoztam, hogy a fonyódiak ezt szó nélkül eltűrték.
Hát más nem simogatta végig tekintetével a fehér nyártörzsek feketésre repedezett szürke kérgét? Más nem gyönyörködött a fények játékában az ezüstös levélhátakon? A horgászok nem szerettek a víz fölé hajló ágak alatt hűsölni?
Diákkorom egyik első munkahelye, a Tungsram strandi büfé épp egy óriás fehér nyár alatt volt. Ott húzódtunk meg szélárnyékában akkori (futólagos) szerelmemmel, félve és csodálva a nyári vihart, míg bírtuk, aztán bementünk grogot inni. Réges-rég kivágták azt a nyárt, öreg törzsét mellmagasságig meghagyva. Amikor a nagy irtás volt idén tavasszal – állítólag a vasúti felújítás miatt –, úgy látszik az a csonk is fájt valakinek, elfűrészelték. Döbbenten láttam, hogy a kívül szürkés törzs szeletei belül élénk vörösesbarnák – a húsz éve kivágott fa rostjaiban még épp annyi élet volt, hogy kihajtani már nem tudott, de lényegét csonkjaiban is megőrizte. Hatalmas körfogatának egy lehasadt szeletét hazatoltam a biciklim kormányán, most cserepes virágokat tart a lakásban.
Most Érden lakom, udvarunkban óriás diófa borul a ház fölé. Már csonka volt, mikor megismertem – egyik ága és a sufni teteje keresztezték egymást, és a tető győzött. Legvastagabb törzse épp a fejem fölött ágaskodik, ahol dolgozom, viharban sokszor elképzelem, hogy ha letörne, agyonnyomna a laptopommal együtt. Olyankor arra gondolok, nekem a fák barátaim. Ez a fenséges öreg dió is az, ezért valahányszor fölmerül, hogy ki kellene vágni, kiállok érte. Hálából ősszel minden egyes szem egyenként bekopogtat, néha a frász tör ki, ahogy a tetőn pattognak lefelé a csontos termések.
Az érdi Duna-part ártéri erdeje nagyrészt érintetlen, szerencsére nem jutott még eszébe arrafelé senkinek mobilgátazni, betonozni, vasutat építeni. Látom, hogy
a nyár, az éger, a kőris, a szil errefelé úgy roskad össze, ahogy a fonyódi tölgy, vagy rádől egy másikra, amely tartja, ameddig bírja.
Azért szeretem az Ökotárs Alapítvány Az Év Fája versenyét, mert megerősít abban, hogy nem vagyok egyedül a fák iránti hódolatommal. Sőt megmutatja, hogy a fák szeretete közügy is lehet, védelmük összekovácsol, közösséget teremt. Az idei fődíjat elnyerő fa, Zengővárkony háromszáz éves szelídgesztenyéje a helyiek számára a folytonosságot jelenti: a település „messze földön híres ősi szelídgesztenyéséről – olvasható a fődíj indoklásában –, mely körbeöleli a kis falut. A helyiek számára a gesztenye biztosította a gyarapodást, ezért féltve őrizték, ápolták fáikat.” A fa méltán nyerte el a „hős” jelzőt, hiszen a háromszáz év alatt kigyógyult a kéregrákból, túlélte az államosítást, és azt is, amikor egyszer a közeli katonai lőtér őrzésére rendelt katonák felgyújtották, hogy tüzénél melegedhessenek. A jelölő Pécsváradért Alapítvány ajánlásában az olvasható, hogy a falu lakóinak a „századokon át minden körülménnyel dacoló fa példát jelent. Életereje leküzdötte a bajokat, átvészelte a történelem viharait, ma is élni akar, sarjad, virágzik és terem, mindannyiunk örömére. Megmutatja az összefogás erejét, élni akarása minket is inspirál, példája erőt adhat a betegségben szenvedőknek, és mindannyiunknak a hétköznapok küzdelmeihez.” A négyszáz lelkes falu fája több mint négyezer szavazattal lett első helyezett.
Gyönyörű a gyulaji öreg hárs kultusza: az óvodások minden évben alatta töltik a madarak és fák napját. Átölelik, megszeretgetik a faóriást, megmérik a törzsét, megfigyelik a hangját és a rajta élő állatokat. Az iskolások játszanak alatta, lerajzolják – különleges kapcsolata van a gyerekekkel.
Akárcsak Délegyháza településnek a négyszázötven éves vadkörtefájával, amely a község címerében is látható. Történetét a fa születése előttre vezetik vissza: a helyiek szerint a tatárjáráskor e fa elődjének árnyékában pihent meg a tatár sereg fővezére, Batu kán. A fa árnyékában felvert sátrában hozta meg a rabok halálos ítéletét. A kivégzett rabokat gúlába rakták, a régi temetőt, amely a vadkörtefától pár száz méterre van, ma is „Taligás dombnak” nevezik. A vadkörtefa már összeroskadt volna az évek súlya alatt: villásan elágazó kettéhasadt törzse mindkét ágon odvas. Csakhogy a délegyháziak szakembereket hívtak megmentése érdekében, a két törzset két-két menetes szárral összefogatták, hogy megóvják a teljes széthasadástól, sőt, „mankókat” is kapott. A falu lakosai annyira szeretik az öreg fát, hogy a vihar által letört ágait is felhasználják: kitüntetett polgáraiknak készítenek belőle emléktáblákat. A fa meg is hálálta a féltő gondoskodást: tavaly termést hozott, csenevész kis körtéjét le is fényképezték.
Görögországban sokszor láttam kis falvak főterein óriás fákat, melyek árnyékukkal maguk alá vonzották az öregeket hűsölni, beszélgetni, a gyerekeket ugróiskolázni. Nálunk valamiért ez nem divat. Itt gyakori, hogy
a nagy fákat veszélyessé nyilvánítják, vagy egyszerűen csak sajnálják tőlük a teret, és kivágják őket, mielőtt nagyra nőhetnének.
Szép ellenpélda az a Solymár főterén álló fa, mely 2013-ban lett az év „Hős Fája”. Korát tulajdonosa háromszáz évesre becsüli, életerejét jelzi, hogy jobb években három mázsa is megtermett rajta. Idős korában gyengéd gondoskodást kap, amelyet dús virágzással és terméssel hálál meg. Pálinkáját megkóstolva állíthatom, minden törődést megérdemel. Gazdája, Jablonkay Sándor (aki növényvédelmi szakember) úgy fogalmaz: a hatalmas fa számukra az ötödik elem, valahányszor elnézegetik, az élet tiszteletének érzését kelti föl bennük – több mint száz éve kíséri csendes figyelemmel a Jablonkay család boldogulását.
Nádas Péter gombosszegi kertjében is áll egy terebélyes vadkörtefa – én is ültem alatta. Az író, aki egy éven át mindennap lefényképezte, alighanem sokat tud a fák titkos életéről. Nemrég könyv is jelent meg egy erdész tollából ezzel a címmel, aki szerint a fák nem olyan passzív lények, amilyennek gondoljuk őket: kommunikálnak, sőt tápanyagokat cserélnek, és vegyi anyagok kibocsátásával reagálnak a támadásra.
Szívet tépő látni a pusztításukat, de felemelő elnézni túlélőképességüket is. A fonyódi kemping egyik kivágott tönkjéből új fácska sarjadt. A kopasz partfal nyers kövei közt is megeredt egy szél által oda repített termés. A Pádis fennsíkon egy kettétört fenyőt láttam növekedésnek indulni…
Az ősi magyar hitvilágnak fontos eleme volt a világfa, amely összeköti a mi világunkat a felsővel meg az alsóval. Fölnézve egy-egy matuzsálemre, látni a csodálatos rendet és erőt, gyökereire pillantva látszik az út eleje és a vége.