A gyöngyösi kistérség gondozóháza negyven férőhelyes. Tizenöt hajléktalan ember az átmeneti szálláson él, körülbelül ennyien járnak rendszeresen a nappali melegedőbe, illetve az éjjeli krízisszállóra. Kötött napirend nincs, a vezetők mindössze együttműködést kérnek. Tény, hogy a dolgozók a rendet és a tisztaságot komolyan veszik, ahogy tilos alkoholt fogyasztani, illetve alkoholos állapotban bejönni is. A lakók a reggeli után rendet tesznek, utána jöhet a tévé, a beszélgetés, illetve a különböző programok, köztük a munkakereséssel kapcsolatos tréningek. Balhé ritkán van, vita is legfeljebb azon, hogy mi menjen a tévében, foci vagy sorozat.
Felkai Béla-díj
A díjat a Menhely Alapítvány alapította, 2012 decemberében, elhunyt munkatársuk, Felkai Béla emlékére. A díj oklevelet és pénzjutalmat is magába foglaló szakmai elismerés. Értékét az is emeli, hogy a nyertest maguk az otthontalan emberek jelölik.
Tari Mariann másfél éve foglalkozik hajléktalan emberekkel, előtte a pszichiátriai és szenvedélybetegek nappali ellátásában dolgozott. Ő az, akire maguk a „kliensek” szavaztak. „Nagyon szeretem ezt a munkát. Az emberek többsége azt hiszi, hogy annak, aki hajléktalan, nem lehet normális élete. Hogy iszákos és ápolatlan. Ehhez képest, ha a lakók többségével találkoznának az utcán, nem hinnék el, hogy hajléktalanszállón élnek.”
Mariann a nappali műszakokat és a hétvégéket szereti a legjobban, pedig azok sem éppen „nyugisak”. A gondozóház lakói folyamatosan jönnek hozzá, ki a gyógyszerei miatt, ki csak teáért, ki azért, mert beszélgetni szeretne, netán valamihez segítséget kér. „A legapróbb dolgoknak is tudok örülni – mondja. – Ilyen például az, ha elfogadják a kéréseimet. Ehhez elég, ha emberi hangon szólok hozzájuk, ez pedig egyáltalán nem esik nehezemre.”
Van-e valamilyen visszatérő kérés, ami mindenkire vonatkozik? – kérdezem. Kiderül, hogy persze, hogy van, mégpedig a borotválás. „Ma reggel is elfogyott egy doboz borotvahab” – nevet fel.
A gondozónő hetente egyszer-kétszer biztosan be van osztva esti műszakra. De nemcsak ilyenkor járja Gyöngyös utcáit. „Ha valaki kint akar aludni, megpróbáljuk rábeszélni a szállóra. Volt egy fiatal, akit az állomáson, egy padon fekve találtunk meg – meséli. – Emlékszem, mínusz 25 fok volt, remegett a kezemben a tea. Sosem felejtem el, a férfinak a pad alatt volt a cipője. Vagyis – bár az utcán feküdt le aludni – cipőben azért nem bújt be a paplan alá…”
Bár tizenhét éve dolgozik a szociális szférában, mégsem látom az arcán a kiégés nyomait. „Nem érzem úgy, hogy kellene némi szünet – mondja, a csodálkozásomon pedig jót mulat. – Engem a szociális munka erősít meg a legjobban. A nyári szabadságom kínszenvedést jelentett, pedig csak tíz nap volt. Pont akkor volt bővítés az intézményben, naponta telefonáltam, hogy mi újság, hogy állnak.”
A díjról azt mondja; őszintén meglepte, el is érzékenyült, amikor közölték vele az eredményt. Bár nem ezekért az elismerésekért dolgozik, szó, ami szó, azért nagyon jól esik…
Az itt dolgozók személyesen ismernek a gondozóházban mindenkit, aggódnak is, ha valaki nem jön aznap. „Aki ide kerül, már kimerítette minden forrását – mondja Őszi Benjámin, a gondozóház vezetője. – Nem jellemző, hogy barátok, családtagok látogatnák rendszeresen. Néha azért sikerül rávenni őket, hogy vegyék fel a kapcsolatot a rég nem látott rokonukkal.”
A vezető szerint a sorsok mögött majdnem mindig szerepel egy-egy nagyon rossz döntés, például egy uzsorakamatra felvett kölcsön. Sokan pedig a teljesíthetetlen banki hitelek miatt kerültek az utcára. Ernő korábban állatorvos volt, saját praxissal, ő a párkapcsolati krízise után vesztett el mindent. De pozitív történetek is akadnak, Zoltán például az itt eltöltött évek alatt szociális munkássá képezte át magát, ma már boldogan unokázik.
„A kliensek”
Imre (55, segédápoló)
„Nemrég kaptam állást az ipari parkban. Ennek nagyon örülök, előtte csak alkalmi munkák adódtak. Nem állapot az, hogy nincs rendszeres munka. A szállóról… nos nem igazán ide vágytam, pedig a hozzáállás rendben van mindenki részéről. Remélem, jövőre összejön egy albérlet, ha más nincs, elmegyek falura, itt nagyon sokba kerül minden. A szabadidő? Van egy hely, ahova szívesen járok csocsózni, de nekem jelenleg egy kicsit drága az ötven forint játékonként. Mariannt én jelöltem a díjra. Azért esett rá a választásom, mert mindig kedves, mindig közvetlen.”
István (54 éves, pék).
„Sétálgatok, ledőlök olykor, nézem a tévét. Jó lenne, ha most is lenne munka, de erre nem látok sok esélyt. Barátaim ugyan vannak régebbről, de mostanra sajnos sokan szintén hajléktalanok lettek. Eleinte ódzkodtam ettől a helytől, pedig szinte tökéletes. Megvan itt mindenünk. A legjobban az emberi szó esik, így van ezzel itt mindenki. Hogy miért olyan népszerű Mariann? Hát azért, mert mindig barátságos és segítőkész. Amikor beteg voltam például, mindig hozott teát.”
Vilmos (60 éves, korábban szobafestőként dolgozott)
„Elég sokat panaszkodik itt mindenki a sorsára, de azt hiszem, ez érthető. Nekem is eszembe jut néha a múlt is, de hát, ami eltelt, már nem fog visszajönni. Jó kis hely ez, meg kell becsülni. Kicsit olyan, mint egy szanatórium. Vannak itt könyvek is, amúgy elbeszélgetünk. A tél biztosan eltelik valahogy, tavasszal pedig remélem, akad valami munka. Itt is én festettem ki. Egyetlen nehézség van, hogy elég sokat kell alkalmazkodni. De szerintem valahogy úgy van ez, hogy ha az embernek konfliktusa akad, magába kell néznie. Látom, a pólómat nézi. Nem, nem az enyém, a sajátom épp ki van mosva. Tudom, persze, hogy Mariann kapta a díjat, hisz én is rá szavaztam. Ő egy nagyon tisztességes ember. Bármi gondom van, biztosan hozzá fordulok. Amikor kint voltam, és dolgoztam, de nem fizettek ki, akkor is ő nyúlt utánam.”
Csaba (48 éves, pincér, profi focista, hegesztő)
„Van itt vagy négy doboz holmim, az elég soknak számít. Meghalt az apám, tőle örököltem egy csomó mindent. Hogy mik ezek a karkötők a kezemen? Emlékek. Többségüket az itt lakóktól kaptam. Amúgy mostanában nem sok örömöm van. A barátok sem úgy vannak, mint rég. Mióta tudják, hogy itt vagyok… Pénzem sincs sok. A lányom nemrég doktorált. Ritkán találkozunk. Nem akarom zavarni. Mariann szerintem nagyon megérdemelte a díjat. Korrekt nő. Amit csak tud, elintéz mindannyiunknak.”
Erzsi (56 éves, varrónő)
„Mariann a legkedvesebb gondozóm. Nekem ő a kedvencem. Például azért, mert nem tesz különbséget köztünk. Nekem amúgy ez a hely az otthonom. Csodálkozik? Pedig otthont mondtam, tényleg. Mindegy, hogy négyen vagyunk egy szobában. Nem is szeretnék innen elmenni. Hol élhetnék én meg negyvenkétezer-nyolcvan forintból? A kézimunkákat a szobánkban mind én csináltam, napközben gyakran ezzel foglalkozom. Ezekre és mosószerekre elég sok pénzt költök. Ezekhez jön még a kávé és a cigi. Ritkán mozdulok ki. Pedig nem könnyen vagyok, amióta megbetegedtem tíz éve. A tetoválások? Azok a fiatalkori bűneim, a legtöbb fogadásból lett. Gagarin nevét azért tetováltattam ide, mert abban az évben születtem. Az „Anyám” szó pedig az, amiről biztosan érzem, hogy nem bántam meg.
