A fenti eset nemrég történt meg velünk. Nagy szerencse, hogy a gyereknek nem esett nagyobb baja, nem is tudom, mi lett volna, ha nem ő hív, hanem a rendőrség vagy a mentő. Ilyenkor magasztalom a technikát, ilyenkor nagy áldás a szülői szívnek a mobiltelefon. A gyereket még azelőtt felvesszük a helyszínről, mielőtt a rendőrség odaérne. Vagy éppen akkor. Az emberek a busz mellett toporognak, telefonálgatnak, mindenki magával van elfoglalva. A busz kicsit megdőlve az árokparton. Kiderül, hogy egy autóval ütközött frontálisan, amelyik átsodródott a szabályosan közlekedő busz elé. Belegondolni is szörnyű, mi lett volna, ha a buszsofőr annyira elrántja a kormányt, hogy a busz oldalra borul. És az is nagy szerencse, hogy mindenki ült. Mert a fékezéstől a lejtőn lefelé haladó buszban jó eséllyel zuhantak volna előre az álló utasok.
Azóta minden nagyobb fékezésnél újraéli a történteket
A gyereknek vérzik az orrnyerge, ott ütötte be az előtte lévő ülésbe. Szerencsére más sérülése nincs. A lelkieket leszámítva. Azok nem múlnak el nyolc napon belül, ahogy a kis seb, a szemét napokig elnyomó duzzanat és a liláskék-zöld, véraláfutás utáni nyomok. Azt mondja, azóta, a saját autónkban ülve, ha egy nagyobbat fékezünk, újra ott ül a buszon, hallja a fékcsikorgást, a csattanást. Idő kell, mire az emlékek elhalványodnak. Szerencsére nem olyan erős a trauma, hogy félne buszra szállni, azóta már újra közlekedik. Még a sofőrrel is találkozott, aki azon a reggelen a buszt vezette. Amikor felismerte, kedvesen érdeklődött a hogyléte felől. Tiszteletet érdemel, ahogy a munkáját végzi, azzal a tudattal, hogy minden nap gyerekek százainak életére vigyáz. Biztos vagyok benne, hogy ő nem hibázott. Az utasok nagy része karcolás nélkül szállt le az árok mellett. Mindezek ellenére nagyon nehéz lehet lelkileg feldolgozni egy ilyen eseményt, még egy rutinos vezetőnek is.
Iskolába, munkába menni, közlekedni muszáj. Csak nem mindegy, hogyan teszi az ember. Az, aki nem csak a saját életéért felelős minden egyes alkalommal, amikor a volán mögé ül. Azokra is vigyáznia kell, akik a közelében haladnak az úton. Sajnos az autós, aki elvétette a kanyart, nem élte túl a balesetet. De legalább nem ült mellette senki. Ma négyen haltak meg itt a közelben egy másik karambolban, amikor egy személyautó kisbusszal ütközött. Csak remélni tudom, hogy nem voltak gyerekek abban a kocsiban. Vagy olyanok, akiket valaki várt otthon – bár talán mindenkit vár valaki.
Vigyázzatok magatokra, vigyázzatok a többi közlekedőre!
2016-ban 565 halálos kimenetelű baleset rázta meg a magyar utakat és szíveket, ami azt jelenti, hogy egy napra több haláleset is jutott. A tavalyi év végleges adatai is hasonlóan alakulnak. Évről évre egyre több a baleset, a legnagyobb részüket személyautók vezetőinek hibás döntései okozzák. Hibásan döntenek, amikor nem tesznek fel téli gumit, hibáznak, amikor nem az útviszonyoknak megfelelő sebességgel haladnak. Hibásan döntenek, amikor beláthatatlan útszakaszokon előznek, veszélyeztetik mások épségét, amikor nem hagynak megfelelő követési távolságot. Mindezt azért a három percért, amennyivel előbb érnek oda a munkahelyükre vagy ahová éppen tartanak. Miközben a távolsági buszon, ami szembejön velük a kanyarban (amit nem tudnak bevenni, mert csúszik az út, mert a sebességtől elveszítik a kontrollt) gyanútlan gyerekek ülnek. A mi gyerekeink.
Őket nem csak a busz sofőrjére bízzuk, amikor iskolába közlekednek. Rátok is bízzuk őket, autósok, akik körülöttük cikáztok az utakon. Mindenkire, aki a reggeleken velük együtt oda akar érni, ahová elindult. Néhány éve a közútkezelő az útépítések mellé táblákat helyez ki azzal a felirattal, hogy „Lassíts, az én apukám is itt dolgozik!” Ha megtehetném, én is kitenném a táblát minden gyerekeket szállító buszra: „Lassíts, az én gyerekem is a buszon utazik!”
