Tessék mondani, mennyi tisztelet is jár a nőknek?

Korrekcióra kényszerülök: nem csak ez a gond Orbán Viktor vasárnap elhangzott rádióinterjújának a tartalmával, de abban biztos vagyok, hogy a mondanivalójának ez a része volt az, ami viszonylag sok magyar embernek (konzervatív becslés szerint 4-5 milliónak) megütötte a fülét.

De ne ugorjunk annyira előre. Azt mondta ugyanis ez az átlagos magyar férfi, hogy „az egész európai kultúra arra épül, még ha mi, férfiak nem is vagyunk e tekintetben hibátlanok, de mégiscsak arra épül, hogy a nők és férfiak közti egyenjogúságot elfogadjuk. A férfiak tudomásul veszik, hogy úgy kell viselkedniük, úgy kell az életet berendezni, hogy a nőkkel egyenjogúnak tekintjük magunkat

és mindig megadjuk a nekik kijáró tiszteletet, sőt valamivel többet is, mint ami kijár.

Muszáj ide beszúrnom egy gifet, hogy képes legyek megfelelően reagálni erre, egy másodperc türelmet kérek.

Már itt is vagyok, szóval próbáljuk letörölni a könnyeinket – akár a röhögéstől, akár a szomorúságtól gyűltek össze a szemünk sarkában –, és vizsgáljuk meg egy picit közelebbről ezeket a mondatokat, sok mindenről árulkodnak ugyanis.

Kezdjük azzal, hogy az egész európai kultúra arra épül, hogy elfogadjuk a nők és férfiak közti egyenjogúságot. Tessék mondani, akkor nem kellene a nőknek mára egyenlő munkafeltételeket biztosítani? Hír lenne akkor, hogy Izlandon idén januártól ugyanazért a munkáért ugyanannyi bér jár a nőknek, mint a férfiaknak?

Ugye, hogy nem?

Mi a közös a politikában és a majonézben?

Harapni lehet az iróniát azon a ponton is, ahol ez a fene nagy egyenjogúsági manifesztó annak az embernek a szájából esett ki, aki egyébként szűk egy évvel ezelőtt közölte, hogy nőügyekkel nem foglalkozik. Zárójelben jegyezném meg, hogy csak akkor, ha az úgynevezett nőügy a konyhában található, és köze van a zabáláshoz – mint ahogy azt az átlagos magyar férfi nőnapi videója is megmutatta. Hiszen mennyire tökéletes szimbóluma is az a nőket tisztelő, az egyenjogúságot fénylő pajzsára emelő, modern európai férfiúnak, hogy hol keresi a nőket – naná, hogy a konyhában, hát ugye ott a helyük –, akiket aztán effektíve belekényszerít – hatalmi pozíciójával visszaélve, hmm, honnan olyan ismerős ez a helyzet –, hogy kényszeredetten vigyorogjanak, amíg az átlagos magyar férfi mindegyiknek a kezébe nem nyom egy szál virágot, hogy fürdőzhessen egy kicsit abban, hogy mennyire előzékeny, hogy ne mondjam figyelmes, a nőket a végtelenségig tisztelő, egyenjogúságpárti márványszobor ő.

Ha már ez szóba került, egy, az internet úgynevezett mémgyárának termékével szeretnék rámutatni, hogy mi a baj a nők hatalmas tiszteletéről beszélő átlagos magyar férfi háza táján.

Keresd a hibát… (Fotó: kormany.hu)

Na, ennyit arról a bazi nagy tiszteletről… Itt jegyezném meg, hogy ez ugyanaz a kormány, amelynek államtitkára – pardon, államtwittkára, mert hogy nagyon vicces férfiúról van szó – egy lakossági fórumon afféle humorbombaként bedobta, hogy a buksza, az mindig a férfinál van, azt az asszonynak odaadni bizony veszélyes dolog.

Éljen a kijárnő!

Elnézést a fájdalmas szóviccért, de valamivel muszáj volt tompítani az átlagos magyar férfi nőügyi szakexpozéjának talán legszomorúbb részét. Akkor ugyanis már régen nagy bajban vagyunk, ha a nők tiszteletét afféle mentális – bocsánat, picit talán túl megengedően fogalmaztam, maradjunk a képzeletbelinél – patikamérlegen porciózzák. Tessék mondani, mennyi jár? A pofámba vigyorogva kezet csókolni, azt igen, de emberszámba venni, azt már nem? Addig tisztelve vagyok, amíg hajlandó vagyok elfogadni, hogy a férfi az isten, uram és parancsolóm, aki oltalmaz és megvéd, de jaj nekem, ha esetleg kinyitom a számat, hogy nem kéne minden ötödik nőt hülyére verni, akár családon belül, akár szabadidős tevékenység formájában?

Azt már csak amúgy szemantikailag is megkérdezném, hogy a tiszteletből hogy lehet túl sok? Az ugyanis egy ilyen bináris dolog: vagy tisztelek valakit, vagy nem. Félig-meddig tisztelni nem nagyon lehet. Meg aztán az is jó kérdés, hogyan lehet valakit jobban tisztelni, mint amennyi – borsózik a hátam ettől a kifejezéstől – kijár? Lehet valakit érdemtelenül tisztelni, de az egy másik fogalom, ha pedig arra van itt gondolva, hogy a magyar nők érdemtelenül sok tiszteletet kapnak, akkor ismét remekül megmutatkozik, hogy mit gondol az ország vezetése a duplaiksz-kromoszómás polgártársakról. Az átlagos magyar férfit elnézve persze érthető a dolog, elvégre a szervilizmus, a hajbókoló bólogató Jánosok láttán értjük is, hogy milyen az, amikor valaki több tiszteletet kap, mint amennyi megilleti. De egyrészt ezt egy félországnyi emberre vonatkozva kijelenteni minimum ostobaság, ha pedig megnézzük, hogy áll a nők és a tisztelet, pláne az egyenjogúság helyzete Magyarországon 2018-ban, akkor legalábbis cinizmusra, esetleg, netalántán hazugságra kell gyanakodnunk.

Mit érdemel az, aki elböfögi magát a parlamentben?

Ragozhatnánk ezt jövő hétig is, akkor se lenne könnyű olyan szempontot találni, amelynek alapján a fenti kijelentések bármilyen módon megállnák a helyüket. Ami igazán szomorúvá teszi az egészet, hogy ez sajnos tényleg az átlagos magyar férfi hozzáállása, aki szerint nem kéne annyit ugrálni a nőknek, hát egyenjogúság van! (nincs), meg aztán most már lassan a szexuális zaklatásokkal kapcsolatos hisztikét is be lehetne fejezni, mert picit már unalmas a téma. Egyébként is minek mentek oda, ugyebár.

A gond itt főleg azzal van, hogy a fenti mondatokat a száján kiejtő átlagos magyar férfi jelenleg Magyarország miniszterelnöke, akinek – elvileg – mindenkit képviselnie kellene, még az általa állítólag olyan hihetetlen módon (túl)tisztelt nőket is….